Chapter 1. ~

/Liam/
Ütöttem a zsákot, mintha attól bizony elszállna minden mérgem. Pedig korántsem. A zsák ugyanúgy ép maradt, mint azelőtt, a kezem pedig még csak nem is sajgott. Ez nem vezet semmire. Levettem a kesztyűt és ledobtam a földön heverő táskámra. Kimentem az edzőterem elé, és rágyújtottam. Lassan kifújtam a füstöt, és néztem ahogy elfújja a szél. 

- Mit keresel itt? - szólt egy éles hang. Újra a számhoz emeletem a szálat és lesütött szemekkel kifújtam.

- Ideges voltam. 

- És ez volt a legjobb megoldás?

 - Ez - néztem a szemébe kifürkészhetetlen tekintettel. 

- Megtaláltak? 

- Nem. Még... - Hümmögött. - Mi van? -néztem értetlenül.

-Mit fogsz csinálni, ha megtalálnak? - kérdezte sűrűn pislogva. 

- Csak nem aggódsz értem? - mosolyodtam el gúnyosan.

-Én.. - felvontam a szemöldökömet és otthagytam. Visszavettem a kesztyűt, és ütöttem egyet tiszta erőből a zsákba. Leszakadt. 

- Még ez is... - rugdostam meg. Nem volt kedvem visszarakni, ezért csak felkaptam a hátizsákomat a földről, és elindultam hazafelé. 

Ja igen. Egy kicsit rólam. Szóval, 19 éves vagyok, bokszolok, és egyedül élek. Niall James Horan a legjobb barátom. És szerelmes vagyok belé. De ő sosem lehet az enyém. Ironikus, nem? Szóval, most hazafelé tartok, hogy lepakoljam a táskámat, bedobjak valami kaját, és átmenjek Niallerhez, mert már nagyon hiányzik. Tudjátok, a szomszédom. Belépek az ajtón, lerúgom a cipőmet, lehajítom a táskámat - csak stílusosan -, és megiszok egy kávét. A kaja még ráér.. Niall valószínűleg rendel egy giga pizzát... vagy kettőt. Gyorsan felkapom a cipőmet és rohanok is a szomszédba... Ja igen, elmesélem nektek a találkozásunk napját. 

"Hűvös szeptemberi délután volt... hallottam, hogy jött egy új lakó a szomszédba, gondoltam sütök sütit udvariasságból. Amikor az ajtó előtt álltam, halkan kopogtam. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, már elkezdtem a szokásos dumát, hogy "Szia, üdvözöllek a környéken, itt lakok a szomszédban, ha..." és akkor lassan kinyílt az ajtó és nekem a torkomra forrtak a szavak... A leggyönyörűbb arc volt, amit valaha láttam. A tengerkék szemek, rózsaszín ajkak, és szőkésbarna haj... és ott lefagytam. A leggyönyörűbb teremtés volt akit életemben láttam... Ne nézzetek ilyen furcsán rám! Én világéletemben a lányokat szerettem..! De ott, abban a pillanatban, valami megváltozott bennem... örökre."

Hát, azt hiszem ennyit a megismerkedésünkről... Hamarosan ti is találkozhattak vele. 

Az ajtó előtt megnyomtam a csengőt. Alig egy perc telt el, és nyílt az ajtó. Legjobb barátom szorosan átölelt, én pedig próbáltam elfojtani egy jóleső sóhajtást. Már nagyon hiányzott.. 

- Liam - mosolyog angyalian. - Mi újság haver? - kérdezi, és leül a pulthoz. 

- Bokszról jöttem - vallom be szemlesütve. 

- De a doki azt mondta, hogy még két hétig pihentetni kell a kezedet - aggodalmaskodik. Mindig aggodalmaskodik. 

- Nialler, nyugi! - simogatom a vállát. - Semmi baja a kezemnek - mosolygok megnyugtatóan. - Rendben? Fújt egyet. 

-Jó. Reendben. Nem aggodalmaskodok többet! - mosolyog. - Rosszabb vagyok mint egy.. 

- Dehogyis! Egyedül te törődsz velem. Senki más. - Égett a szemem, éreztem, hogy a könnyek alattomban a szemembe gyűltek. 

- Jaj haver, nehogy sírj nekem! - simított végig az arcomon, és gyöngéden átölelt. Szorosan visszaöleltem. Nem is sejti milyen sokat jelentett nekem ez az ölelés.. - Rám mindig, mindenhol számíthatsz.. - suttogta. Jaj nemár..! Ha ilyeneket mondasz, akkor biztos, hogy elbőgöm magam! 

- Te is rám - mondtam rekedt hangon. 

- És mi újság a lányokkal? - kérdezi vidáman. Ajjajjajjjajjjajjj. Mindenről akartam beszélni, csak erről nem.. 

-Hát... um... semmi - vakartam meg zavartan a tarkómat. 

- Az meg hogy lehet? - Niall szája tátva maradt, és meredt rám. 

- Először is: csukd be a szád - visszatoltam az állát - Másodszor: ez miért olyan meglepő? - vontam össze a szemöldököm. 

- Hát csak mert,.. te olyan elképesztően jól nézel ki, és és.. szerintem minden csaj odáig van érted -  Te jó ég! Még akkor is édes amikor össze-vissza habog. Ajjajj ajjajjajj. 

- Jaj Niall, ez nem is igaz..! - próbáltam valahogy terelni a témát. 

- De! Dehogynem! - bizonygatta bólogatva. Én pedig próbáltam nem teljesen elvörösödni.

Képzelhetitek milyen kínos volt.. 

- És... um... te hogy állsz a lányokkal? 

- Őszintén? Sehogy.. - húzta a száját. 

- Ne aggódj haver. Össze fog jönni - veregettem a vállát. 

- Kösz, de nem hinném. Nem vagyok az a "lányok kedvence" típus - húzta a száját. Viszont az én típusom nagyon is vagy! ~gondoltam. 

- Most viccelsz?! - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet. - Pont te?! Hiszen-hiszen a lányok a szőke hajú, kék szemű fiúkat szeretik! Amilyen te vagy.

- ..és a sportolókat. Én nem vagyok sportoló. Csak néha járok edzőterembe. Te pedig sportoló vagy - mutatott rám. 

- És? - kérdeztem vissza. - Az nem minden - Sóhajtott. 

- Jó, hagyjuk a témát - biggyesztette le az alsó ajkát. 

- Nehogy szomorkodj már Nialler - raktam a kezem a vállára, és magam felé fordítottam. Két ujjammal felfelé húztam a szája sarkát. - Sokkal jobb - mosolyodtam el vidáman. Melegen rámmosolygott. Azt hiszem, kihagyott a szívem egy ütemet. Lassan átkaroltam a nyakát és hozzábújtam. 

- Mi ez nagy ölelkezős hangulat? - kérdezte mosolyogva, és átkulcsolta a derekamat. 

- Csak hiányoztál - motyogtam. 

- Te is - mondta, és hallottam a hangjából, hogy mosolyog. - Ugye, hívtak randira a héten? - kérdezte hirtelen. 

-Öm... nyolcan - motyogtam. 

- És miért nem mentél el? - valami furcsát hallottam ki a hangjából. De az is lehet, hogy megint csak a képzeletem játszik velem. 

- Nem tudom - hazudtam. Utálok neki hazudni, de félek, hogy az igazság megrémítené...