Közlemény!!

Sziasztok!!
Igen, tudom, hogy már kb. egy hónapja nem volt új rész, de sajnos ihlethiányban szenvedek :( így a blogot még a téli szünet végéig szüneteltetem. Viszont jó hír, hogy a rész eleje és vége már megvan :'DDDD már csak a közepe kell. Nagyon sjnálom, és ígérem, igyekszek, addig is jók legyetek;) puszi :* xx

Chapter 7. ~ „Kellemes” meglepetés

 Hát sziasztok édeseim!:3 

Nagyon, nagyon sajnálom, hogy múlthéten nem hoztam frisset, de az történt, hogy elkezdtem írni a részt, és amikor visszaolvastam, akkor egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet.. és nem volt semmi ihletem. Hát…igen. De most már megírtam az újat, és remélem tetszeni fog nektek. Nagyon köszönöm a komikat, hihetetlenek vagytok, de komolyan!:)<3 Imádlak titeket<3 x3 A részről csak annyit, hogy…ne öljetek meg!:D I hope u like it, puszi, jó olvasást

/Liam/

Hideg, szeles reggelre ébredtem Niall karjaiban. Boldogan elmosolyodtam – ezt meg tudnám szokni -, és nyomtam egy gyengéd „jóreggelt” puszit az arcára, aztán a szájára. Ennél már megrezzent a szempillája.
- Minden reggel erre akarok ébredni – motyogta álmosan. Rekedtesen felnevetettem.
- Meg tudjuk oldani – kacsintottam. – Jó reggelt álomszuszék.
- Szexi a hangod – hümmögött. Újból felnevettem.
- Jól aludtál? – kérdeztem miközben a haját babráltam. – Mármint a körülményekhez képest.
- Hát attól függetlenül, hogy majd' megfagytam, és rohadtul éhes vagyok, attól függetlenül jól – mosolyodott el. – De csak mert veled aludtam – mondta, és hozzám bújt. Awwww.
- Dettó.. – motyogtam.
– Figyu.. szerintem menjünk haza kajálni, mert már legalább kétszer éhen haltam – nevettem.
- Egyetértek – bólintott, és felült. Ásított egy nagyot, és beletúrt a hajába. Imádnivalóan kócos lett.
- Felhúzol? – szerencsétlenkedtem a földön, amikor a hatodik próbálkozásra sem tudtam felülni. Nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta felém. Megragadtam a kezét - közben persze összekulcsoltam az ujjainkat – és felálltam. Amikor meglátta összekulcsolódó ujjainkat – amik megjegyzem remekül mutattak együtt – édesek elmosolyodott. Azt hiszem kihagyott egyet a szívem. Lassan hazabandukoltunk, majd rögtön feltúrtuk a hűtőt, és megettünk minden ehetőt. Nem viccelek! Minden ehetőt. Pár órával később teli hassal, pukkadásig telve ültünk a kanapén, és meg se tudtunk mozdulni.
- Azt hiszem, most teleettem magam egy évre – röhögött.
- Azt meghiszem – bólogattam. – Most odamennék, hogy berakjak valami filmet, de nem tudok megmozdulni – mondtam komolyan, de a végén elröhögtem magam a szerencsétlenségemen.
- Aaaaa, ne is mondd.. – forgatta meg a szemét.
– Itt fogok meghalni unalmamban. - Végül anya kegyelmezett meg nekünk. Lejött és bekapcsolt egy filmet nekünk. Ég áldja meg érte! Mire vége lett, addigra már mi is jobban lettünk. Pont ki akartam menni a mosdóba, amikor csöngettek. Sóhajtottam egy nagyot, és elszámoltam 20-ig magamban. Az ajtóhoz trappoltam, és reméltem, hogy nyomós oka van rá, hogy ilyenkor zaklat... Akárki is az...  Feltártam az ajtót és...
- Alaana?! És... már bocs, de te ki vagy?!
- Hello Liam!! – mondta mézesmázosan, rebegtetve a szempilláit... az exem. Nyeltem egyet. Tuti, hogy azért jött, hogy bekavarjon. Ismerem..
- Te meg hogy kerülsz ide?!
- Meglátogatlak – jött az ésszerű válasz. – Hiányoztam? - Őszintén? Mint a púp a hátamról...
- Nagyon – mondtam szarkasztikusan. – Ő ki? – böktem a fejemmel a mellette álló lányra.
- A húgom – vont vállat.
- És ő miért jött? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Nem tetszik ez nekem... Miért hozná magával a húgát – ha nem hátsó szándékkal?!
- Hogy főzzön nekünk – forgatta meg a szemét. – Mert nem hagyhattam otthon, idióta. A házunkat épp felújítják, szóval nincs hol laknunk – mondta, és csípőre tette a kezét.  – Ugye befogadsz minket addig?
- Csábító... de nem. – vigyorogtam gonoszan. Már csak ők hiányoztak nekem...
- Kiraknál minket az utcára, te idióta? Te, a nagy Liam Payne? Kiraknál két ártatlan lányt a hideg utcára? - tette a kezét a szívére, mint akinek annyira fáj.
- Ó fogd már be! Tudod, azzal nem érsz el sokat, hogy idiótának hívsz – mosolyogtam hányingerkeltően szívélyesen.
- Ugyan Liam, mégse dobhatod ki őket az utcára novemberben! – szólalt meg most először 10 perc után Niall.
- Picsába... - motyogtam. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.
– Rendben... legyen – adtam meg magam egy nagy sóhajtás közepette. – Gyertek be – tártam szélesebbre az ajtót.
- Ezaz! Köszönjük Liambaba! – tapsikolt Alaana, mint egy idióta.
- De ha még egyszer Liam babának hívsz, megöllek - Figyelem nélkül hagyva a fenyegetésemet, betipegett (a minimum 10 centis tűsarkújában) a nappaliba a húga kíséretében. Megforgattam a szememet.
- Ezt most muszáj volt mondanod? – kérdeztem Niall-től fojtott hangon. – Már majdnem sikerült leráznom őket.
- Liam – sóhajtott. – Tényleg kiraktad volna őket a hideg utcára NOVEMBERBEN? Te nem vagy ilyen szívtelen. De most igen! - gondoltam kétségbeesetten.
- Hmph. – válaszoltam. Kezdett már nagyon elegem lenni. – Te nem ismered Alaana-t. Kész rémálom a csaj. Majd meglátod! Az igaz, hogy a húgát nem ismerem, de hát testvérek könyörgöm! Biztos, hogy nagyon sok dologban hasonlítanak egymásra... Hála istennek. – fejezetem be gúnyosan.
- Liam... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Megyek és kerítek valami szobát, ahol aludhatnak – sóhajtottam egy nagyot, és utánuk indultam, magam mögött hagyva a tanácstalanul álldogáló Niall-t. Morcos voltam. Csupa nagybetűvel. Megmutattam a vendégszobát a lányoknak – illetve bemutattam -, és hogy hol találhatják a vécét. Magyarán a fontos dolgokat. Alaana-nak nem tetszett a vendégszoba, úgyhogy beszóltam neki, hogy örüljön, hogy egyáltalán befogadtam őket. Ezután – érdekes módon – csendben maradt. Szerencséjére... Visszamentem a hallba, de Niall-t már nem találtam ott. Gondoltam biztosan a szobámban van. Úgy is volt. Ahogy benyitottam, észrevettem, hogy az ablakon bámul ki. Éreztem, hogy nyugtalan. Nem tudom hogyan, de éreztem. És én mindennél jobban megakartam nyugtatni. Mögé léptem, átkaroltam a hasát, és a vállára fektettem az államat. - Min agyalsz? – kérdeztem halkan, nyomva egy puszit a nyakára. Megrázta a fejét. - Most komolyan. – magam felé fordítottam. – Min gondolkodsz olyan nagyon?
- Nem agyalok. Csak rossz kedvem van – mondta kedvetlenül. Sóhajtottam.
- De hát miért? – fürkésztem a szemét, és próbáltam rájönni mi baja lehet. Nem szokott ilyet csinálni…
- Hagyjuk. Fáradt vagyok, Liam. – mondta és arrébb rakott. – Menjünk lefeküdni.
- De hát...! – szóhoz se jutottam. Az arcára néztem. Nagyon morcos volt. – Hát jó. Menjünk - Lekapcsoltam a lámpát, és én is bebújtam a takaró alá. Átakartam ölelni, de nem mertem. Amikor ilyen hangulatban van, akkor inkább érek hozzá, mert nem akarom felidegelni. Pedig hiányzott mellőlem. Tudom, tudom, hogy ott volt feküdt mellettem, de mégis olyan volt, mint kilométerekre lenne tőlem...

Chapter 6. ~ The day I first met you, you told me you'd never fall in love

Sziasztok édeseim!x3 Végre meghoztam az új részt! Zűrös hetem volt, legyen elég ennyi. (Nem fárasztalak titeket a többivel.:D) Ráadásul nem tudtam kimenni nagybátyámékhoz (ahol ugye van net.xd), mert anyukám lassan két hete beteg, szóval én ápolom őt. Büszke vagyok erre a részre (nagyon a szívemhez nőtt, és ha szabad ilyet mondanom akkor ez az egyik kedvencem. Na jó, lehet, hogy sok köze van hozzá a Niam csóknak.x3 nagyon is sok köze.:DD), és viszonylag gyorsan összehoztam. :) Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!:) Nagyon nagyon köszönöm a komikat, édesek vagytok:3 Edina, Stella, Eunika és a többiek! Elképesztő, hogy ilyeneket írtatok nekem!:')<3 Eszméletlenül jól estek, és örülök, hogy így gondoljátok.:)<3 Egyébként gondolkodtam már azon, hogy író legyek...ki tudja, lehet, hogy sikerülne:) Már csak annyit, hogy: i hope you like it, puszi jó olvasást:)

/Liam/
Niall derekára kulcsoltam a kezemet, ő pedig a nyakamra csúsztatta a kezeit. Lassan közeledni kezdtem az ajkaihoz, és rányomtam a számat a övére. Imádnivalóan visszacsókolt. Lassan és szenvedélyesen csókolóztunk, aztán Niall a nyakamra tapasztotta a száját, és finoman csókolgatni, majd harapdálni kezdte a nyakamat, amibe akaratom ellenére is sikerült belenyögnöm. Óédesistenem. Valami fenomenális élmény volt. Erősebben fogtam Niall derekát, és erőteljesen hozzálöktem a csípőmet az övéhez. Niall halkan felnyögött. Lehajtottam a fejemet a nyakához - a hajammal csikizve a nyakát - és puszilgattam.
Úgy döntöttem, megviccelem egy kicsit. Tudom, gonosz vagyok. De élvezem!
- Aaaaaa álmos vagyok - nyafogtam és abbahagytam a tevékenységemet. Ha láttátok volna azt az arcot amit vágott! Még most is nevetek rajta. Na, de azért megpróbálom leírni. Nem maradhattok ki belőle. Szóval olyan volt az arckifejezése, mintha azt mondta volna egyben, hogy: "Te most kurvára szórakozol velem? Most hagyod abba? Komolyan? Kibaszottul megverlek!" Vicces volt.
- Mi ez a nyafogás Payne?! - meredt rám totál gyilkos szemekkel. Na jó, kicsit megijedtem.
- Nem is nyafogok - fontam karba a kezemet duzzogva. Vágott egy olyan "Na persze" fejet majd a nyakamat kezdte méregetni, mire egy Ó-t formázott a szája.
- Szép a nyakad.
- Bazdmeg. Nagyon csúnya? - siettem a tükörhöz, és szemügyre vettem az érzékeny területet. Lesokkoltam. Szép munkát végzett. A folt a nyakamon óriási volt, és nem csak lila, hanem piros színekben is pompázott, hála a harapdálásoknak. De azért nem bánom annyira... Már épp készültem leszedni a fejét, amikor éreztem, hogy hátulról nekem simult; kezét összefonta a hasamon, állát a vállamra fektette, és onnan nézte békésen a tükörképemet. Olyan édes volt, hogy nem volt szívem leszidni. Bizsergett a gyomrom a közelségétől. Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejemet. Kaptam egy puszit az arcomra. - Szeretlek, de máskor ilyet ne csinálj mert kinyírlak! - fenyegettem meg nevetve. Tuti nem vett komolyan.
- Má' most mé'? - Legyintettem. - Hé! Nem akarsz kimenni a dombra?
- Jó ötlet - vigyorogtam. - Vigyek kabátot? - fordultam vissza a szobaajtómból.
- Ne! Nem kell, jó idő van. Na siess! - csapott a fenekemre, és rám kacsintott.
- Igenis főnök - szalutáltam, és már rohantam is a pulcsimért. Felvettem egy meleg, kötött pulcsit és már mentem is vissza a nappaliba, ahol Niall már készen állt. Elmosolyodtam a látványon, ahogy lehajtott fejjel igazgatja magán a pulcsit és szőke tincsei az arcába lógnak. - Kész vagyok! -jelentettem ki mosolyogva.
- Rendben. Akkor menjünk. -  Mellé léptem és kéz a kézben kiléptünk az enyhén hűvös novemberi délutánba.
Felcaplattunk a dombon és kényelembe helyeztük magunkat egymás mellett, még mindig fogva a másik kezét. Ez tetszett. Régen olyan keveset értünk egymáshoz. De ez mostantól teljesen máshogy lesz. Órákon keresztül beszélgettünk, körülöttünk csicseregtek a madarak, csöpögött az eső, de én csak őt figyeltem. Csak mesélt, mesélt és mesélt. Néztem formás rózsaszín ajkait, tengerkék szemét, szőkésbarna haját és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rózsaszín ajkai közelednek felém. Mohón rátapasztottam a számat az ajkaira. Átkulcsoltam a nyakát, és közelebb húztam őt magamhoz. Az ő keze a derekamat cirógatta, ujjai becsúsztak a pulcsim alá. Olyan volt őt csókolni, mintha innék, innék és csak még szomjasabbá válnék. És...(dőlt betűkkel) minden csók új volt. Új, friss, imádnivalóan édes, és határozottan a legjobb dolog, amiben valaha részem volt. Boldogan csókoltam vissza, miközben eleredt az eső. Jéghideg cseppek csapódtak az arcomba, de ez csak még jobban megédesítette a csókunkat. Sosem csókolóztam még esőben. Úgy tűnik, ma minden vágyam valóra válik... Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak az életem függne tőle; és valószínűleg így is volt. Elszakadtam ajkaitól, és elmosolyodtam. Lehunyt szemekkel feküdt a hátára és magával húzott engem is. Egymás mellett feküdtünk, hanyatt, és néztük a sötét eget. Pár csillag is felragyogott; gyönyörködve Niallre pillantottam, hogy mit szól ehhez. - Gyönyörű... - suttogta, még mindig az eget kémlelve
-Igen, az - helyeseltem bólogatva. - De te szebb vagy. - Rám nézett, és ellenállhatatlan mosoly kúszott az arcára.
- Hazudós - incselkedett fölém gördülve.
- Azt mondod? - kérdeztem, és enyhén felhúztam a szemöldökömet.
- Igen - suttogta, szinte az ajkaimba.
-Rossz vagy - "szidtam meg".
- És nem vagyok hazudós - kacsintottam rá. - Őszintén beszéltem.
-Akkor szívből örülök, hogy így látod - mosolyodott el, és egy puszit nyomott az orromra.
- Igazán nincs mit - vigyorogtam. - Mondták már milyen gyönyörű a szemed? - Felnevetett.
- Nem. Nem mondták még - mosolygott.
- Olyan sokat mosolyogsz - fürkésztem az arcát elgondolkozva.
- Csak ha veled vagyok - hajtotta le gyönyörű fejét.
-Miért?-Tudni akartam. Miért csak velem boldog? Jó, azt tudom, hogy azért is, mert én törődöm vele, figyelek rá, és próbálom mindig megnevettetni....
- Mert te figylesz rám - mosolyodott el bágyadtan. Megsimogattam az arcát.
- Mert én szeretlek.
-Én is. Nagyon - hajolt le hozzám, és adott egy puszit a számra, majd belefúrta a fejét a nyakamba. Halkan szuszogott. A haját simogattam, és én is lehunytam a szemem, hogy álomba merüljek...

Chapter 5. ~ Szóval a csodák mégiscsak lehetségesek?

Ello!:D sziasztok édeseim:33 Meg is hoztam az új részt. Most nagyon összeszedtem magam, szívem lelkem benne, szóval nagyon örülnék, ha egy kicsivel több komment érezne most... És Stella Pears: nagyon jól esett amiket mondtál:3 és hogy az én blogom a kedvenced! *u* asdfghjkl el se tudod képzelni milyen érzés volt - na jó talán eltudod:D - és nagyon örülök, hogy tetszett.x3 Egyébként magamat is megleptem a végével, mert igazából nem terveztem egy ilyen csavart bele de így jött ki jól:D Tudjátok, hogy imádom húzni az agyatokat:$ Na jó nem pofázok itt többet, nagyon szépen köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelentenek!:) i hope you like it, puszi jó olvasást. xx

/Liam/
Dühösen letrappoltam a lépcsőn, amikor kinyitottam, azt hittem, hogy elájulok.
- Anya?... Te… te meg hogy kerülsz ide?!
- Kisfiam! – kiáltotta, és a nyakamba ugrott.
- Anya! De… de ez most mégis, hogy lehetséges, hogy… élsz?! – tágra nyílt szemekkel öleltem magamhoz szorosan halottnak hitt anyámat. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem szabad sírnom. Én erős vagyok, hitegettem magamnak. – Nagyon hiányoztál. – hallottam a hangomon, hogy fojtogat a sírás.
- Nekem is. Borzasztóan. – ha lehetséges, még erősebben szorított magához, kiszorítva a tüdőmből az oxigént. De nem érdekelt.
- Anya, megfojtasz! – nevettem. Most vettem csak észre, hogy napok óta most nevetek először szívből, és őszintén.
- Jaj, bocsánat. – nevetett a könnyeit törölgetve az arcáról.
- Ne sírj! – mondtam nagyon gyengéden, és megpusziltam az arcát. Szipogott. – És most mesélj. Mi ez az egész? Hogy-hogy felbukkantál? Mármint nagyon örülök neked, nehogy félreértsd! Csak meglepődtem. Azt hittem meghaltál... – susogtam leszegett fejjel.
- Úgy is volt – bólintott.
- De akkor mégis, hogy… hogy lehetséges…?! – hitetlenkedve ráztam a fejemet. Nem értettem semmit. Várjunk csak… de, mégis van valami… a kívánság! A hullócsillag! De hát az nem lehet! Vagy… mégis? Jesszuskám!
- Leküldtek hozzád. Mert szükséged van rám.
- Igen. Nagy szükségem van rád. Szerelmes vagyok – motyogtam.
- Ajjajj. Ez rossz hír. Nagyon, nagyon rossz hír.
- Kösz, ez igazán megnyugtató – motyogtam magam elé.
- Édesem.. – simogatta a combomat, hogy megnyugtasson. – Ő tud róla? - Megráztam a fejem.
- Az életemet is feladnám érte.
- Hm. Akkor nagyon szeretheted. - Sóhajtott. – És…nem tudod most idehívni valahogy? – pillantott rám.
- Nem – ráztam a fejem bánatosan. – Összevesztünk. És örülhetek ha még valaha szóba áll velem. Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ideges voltam, és féltem. Féltem tőle, és a szavaitól. És köztudott, hogy olyankor nem vagyok valami kellemes beszélgetőpartner.
- Nem, ezt nem tudtam. Mégis arra kérlek, próbáld megbeszélni vele. Jobb most, mit később. Hidd el. Tapasztalatból mondom. Ess túl rajta!
- Hmh. Rendben – nyúltam a telefonomhoz és hívtam Niall-t.
- Halló? Liam?! Mégis mit akarsz? Nem mondtál még ma eleget?! Még jobban a földbe akarsz tiporni? Mert akkor elárulom, hogy jobban már nem tudsz!
- Szia - suttogtam. – Kérlek gyere át egy kicsit. Nagyon fontos.
- Mi? Mégis mi olyan fontos? Miért mennék át? Persze, ha neked van valami bajod, akkor én rohanjak oda, és segítsek, de ha nekem kell segítség, akkor eltűnsz, mi?!
- Kérlek! - Hallottam, ahogy nagyot sóhajt a vonal túlsó végén.
- Megyek... – ahogy kimondta ezt az egy szót, a szívem elkezdett vágtázni.
- Átjön – suttogtam nagyon halkan.
- Rendben – bólintott anyám.
– Akkor rakjunk rendet - Minek?, akartam mondani. Niall látta már házat, úgy mintha egy szeméttelep lenne. És mégis szeretett ide átjönni. Ez volt a második otthona. Ha átjön – márpedig átjön – akkor nem azt fogja nézni, hogy milyen tiszta a lakás, hanem azt, hogy mit is mondok neki, ami valószínűleg ki fogja akasztani. Nem is kicsit… De végül nem mondtam semmit. Anyával rendet raktunk, és pár perc alatt végeztünk is. Csöngettek. Dobogó szívvel az ajtóhoz lépkedtem, és kitártam. Niall állt ott fapofával.
- Szia – mondtam suttogásnál alig hangosabban. – Gyere be. - Ha valaki kívülről látott volna, azt hinné, hogy bűntudatom van – na jó az is volt egy kicsit – pedig ez nem teljesen igaz. Féltem. Rettenetesen féltem a szavaitól. Hogy most látom utoljára, mert amit most mondani fogok, az csak olaj lesz a tűzre. Borzalmasan éreztem magam. Azt kívántam, bár elnyelne a föld. De sajnos nem volt ilyen szerencsém. Niall meglátta anyát.
- Öhm… elnézést de maga hogy kerül ide? Teljesen letaglózott.
- Visszajöttem. De most nem ez a fontos. Liam szeretne veled beszélni. – mosolygott. – Én megyek, nem akarlak zavarni titeket – mondta, azzal felment. Niall kikerekedett szemekkel nézett maga elé, és láthatóan köpni-nyelni nem tudott.
- Ülj csak le! – mondtam, és a hüvelykujjammal a kanapé felé böktem. Nem szólt egy szót se, csak leült. Én is leültem mellé. Az arcát néztem. Gyönyörű fejét lehajtotta, pár szőke tincs a szemébe lógott, száját beharapta. Kínosan érezte magát. Éreztem. Hát legalább nem csak ő… Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele…
- Khm... – köszörültem meg a torkomat. – Azt már tudod, hogy azért hívtalak ide, mert egy fontos dologról szeretnék veled beszélni – Sóhajtottam. – Igazából az anyám beszélt rá. Nem akartam elmondani. Még nem… De most már nincs más választásom – megkíséreltem, hogy felnézzek rá. Olyan szívszaggatóan nézett, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Pedig én nem vagyok az a bőgős fajta. Nem, egyáltalán nem. Mindig arra törekedtem – egész életemben -, hogy erős maradjak. Sose sírtam el magam. Csak mióta ismerem Niall-t. Ő megváltoztat. Valami jó dolgot tesz velem. Jobb emberré tesz. – Szóval, azért nem akartam eddig elmondani neked, mert féltem, hogy ezzel teljesen felrúgom a barátságunkat. És… féltem a reakciódtól. Nagyon féltem. Féltem, hogy amint elmondom, te undorodni fogsz tőlem, és örökre meg fogsz utálni. De most, ebben a pillanatban nem félek, mert már tudom, hogy amiket tegnap mondtam neked… szóval, hogy ennél jobban már úgyse tudsz utálni – nyeltem egy nagyot. – Szóval, igen. Amit szeretnék mondani, az pedig az, hogy szeretlek. Szeretlek, amióta csak megláttalak. Az első pillanattól kezdte. Tudod, hogy én világéletemben a lányokat szerettem! Hisz mondtam neked nem egyszer. De mégis akkor, amikor megpillantottalak, abban a percben valami megváltozott bennem. Mert attól a perctől már nem a gravitáció kötött a földhöz, hanem te. Mindent megtennék érted. Bárkivel harcba szállnék, bárkit megölnék. Csak te legyél. Legyél nekem. Mert nélküled én semmi vagyok. Egy fél ember. Nem, nem még annyi sem. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy most nyugodtan megutálhatsz, az nem változtat az érzéseimen. Akkor is te maradsz nekem a legfontosabb, mert nagyon szeretlek.
- Liam... én… - suttogta. – én csak annyit tudok erre mondani, hogy... én is szeretlek.
- Tessék?!

Chapter 4. ~ Megbolondultam?

 /Liam/
Másnap reggel a hasam korgására keltem. Hát persze... tegnap elfelejtettem kajálni. Se reggeli, se ebéd, se vacsora. Csoda, hogy eddig kibírtam! Fütyörészve - nem tudom honnan jött ez a hirtelen jókedv - sétáltam le a lépcsőn, hogy nekiálljak a rántottámnak. Közben elkészítettem a kávémat, és nem figyeltem a rántottára, ezért persze hogy odaégettem. No sebaj. Így is jó lesz, ha már nem ettem 24 teljes órája. Most bármi jó. Na jó, azért a csiga meg az ilyenek kizárva! Nem eszek semmi tengeri herkentyűt! Még a gyomrom is felfordulok a gondolattól. Na jó, vissza a reggelire. Jóízűen elfogyasztottam - még ha egy kicsit égett íze is volt -, majd felvánszorogtam a lépcsőn, valami normális ruha után kutatva. Felvettem valamit, majd felkaptam az edzőcuccomat, ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót és elindultam az edzőterem felé. Úgy gondoltam, hogy nem lesz elég az edzéshez egy odaégett rántotta, ezért vettem a büfében egy szendvicset. A szendviccsel a gyomromban elindultam az öltöző felé. Lassan bandukoltam a folyosón, amikor is belém futott az egyik edző. Kicsit sietős volt neki.
- Ó de jó, éppen téged kereslek! - lihegett, a kezét a térdére támasztva.
- Reggelt! - köszöntöttem vidáman. - Miért keres?
- Tegnap járt itt egy fiú, és téged keresett.
- Milyen... fiú? Hogy nézett ki? - sápadtan el fokozatosan.
- Szőkésbarna haj, körülbelül 175 centi, eléggé feldúltnak nézett ki. Azt kérte, hogy amint átadom ezt az üzenetet, azonnal hívd fel! - hadarta el.
-Oo. Értem. Köszönöm - sprinteltem az öltözőbe és bezárkóztam. Szóval itt is keresett. És lehet, hogy a házamnál is fog! De én... nem akarok vele találkozni! Még nem készültem fel rá. És... félek. Magamnak is nehéz volt beismerni, de kétségtelenül így volt. Menekültem attól a ténytől, hogy Niall-nek nem vagyok elég. Tudom, butaság, de akkor is így van. Átöltöztem és átsétáltam a pályára. Bevallom, kicsit felhergeltem magam. Néha jobban megy ilyenkor. Tudtam, hogy az egészségemnek nem tesz jót, de nem igazán érdekelt... Pár óra múlva izzadtan és kifulladva mentem zuhanyozni. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Jól van, menni fog ez. Csak nem fogok elájulni! Korgott a hasam. Nem, úgy hallom, inkább éhen fogok halni. Elnevettem magam a saját hülyeségemen. Gyorsan megtörölköztem, magamra kapkodtam a ruháimat, begyűrtem az edzőcuccomat a táskába majd elindultam egy helyi kajálda felé. Annyira éhes voltam - vagy inkább csak a lában vitt -, hogy egyenesen abba a mekibe tartottam, ahova Niallel szoktunk menni. Hoppá. És mint később kiderült, ez egy végzetes nagy hiba volt.

*írói szemszög*
Liam Payne magas termete ellenére próbált elbújni az egyik hátsó boxban, - habár tudta, hogy ez lehetetlen - és reménykedett benne, hogy ma barátja messziről elkerüli ezt a helyet. Tömte magába a gyorséttermi kaját, a lehető leghamarabb le akart lépni - elkerülve az esetleges kínos találkát -, de úgy tűnik az élet utálta őt, ugyanis abban a percben lépett be az ajtón szőke barátja egy elképesztően csinos lánnyal az oldalán.
-Ó... - nyögte megsemmisültem. - Picsába.
Jeges pillantással méregette a csinos, szőke lányt és nagyon, nagyon szerette volna eltenni láb alól. Villámgyorsan megette az ennivalót, a kijárathoz igyekezett, amikor is kínos dolog történt. Hirtelen felbukkant az egyik ismerőse az ajtóban, vidáman integetve - sajnos neki. És ha ez még nem lett volna elég szegény barátunknak, a fiú elkiáltotta magát.:
- Hello Liam! - Ebbe a másodpercben Liam agyában több millió ötlet fogant, hogyan ölhetné meg minden lében kanál barátját, aki nos, rosszkor volt rossz helyen.
- Liam?! - hangzott egy felháborodott kiáltás a gyorsétterem túlsó végéből. Boxoló barátunk úgy gondolta, ideje elhúzni a csíkot.


/Liam/
Teljes erőmből futottam, amerre csak láttam. Épületek, autók és plázák mellett haladtam el - és hál' istennek sikerült leráznom Niall-t. (Vagy csak azt hittem.) Kezemet a térdemre támasztva lihegtem. Ilyenkor - is - örülök neki, hogy jobb futó vagyok mint ő.
- Liam! - hallottam egyre közelebbről, ahogy kiabál. Francba, mégse sikerült leráznom. Újból futni kezdtem egy raktárépület felé. Besprintelten egy nagy dobozszerűség mögé és lapultam. Még levegő se mertem venni. - Liam! - kiabált újra. Jaj menj már haza!, gondoltan mérgesen. Add fel! Hallottam a lépteit - sajnos egyre közelebbről. - Bújj már elő! Tudom, hogy itt vagy valahol! Miért bújkálsz előlem? Egyszer csak megláttam az árnyékát, aztán őt magát is. - Megvagy! - terült szét egy győztes vigyor a képén, aztán hirtelen elkomorult. - Hogy képzelted, hogy elmész kajálni az éttermünkbe, és csak úgy szó nélkül elsomfordálsz?!
- Hát... én... - dadogtam össze-vissza.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét. A legjobb védekezés a támadás.
- Ez most egy kihallgatás? Milyen jogon vonsz te kérdőre engem?!
- Huh. Mondjuk azon a jogon, hogy a barárod vagyok! Mi a faszért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?! Szarba se veszel! Ez a büdös nagy igazság! - Már a nyelvemen volt valami frappáns visszavágás, de akkor rájöttem, hogy teljesen igaza van. Nem tudtam mivel visszavágni... Vesztettem.
- Én... - kezdtem el de nem tudtam folytatni.
- Igen? Te?! - nézett a szemembe kihívó tekintettel, hisz tudta, hogy nem tudok erre mit mondani. Tudtam, hogy jogosan akadt ki rám.
- Én... sajnálom - szorítottam össze a számat. Tessék, kimondtam! Azelőtt soha senkinek nem mondtam még ezt.
- Hogy...mi?! Sajnálod?! Hát azzal már egy kicsit elkéstél bazdmeg! - ordibált. Na jó, azt hajlandó voltam kimondani, hogy sajnálom, de azt senkinek nem engedem, hogy kiabáljon velem. Na azt már nem! Mégis kinek képzeli magát?!
- Ne ordibálj velem, vili? - kezdtem komolyan bedühödni. - Ne csináld a műsort. Bocsánatot kértem, mi a faszt csináljak még?! Ha azt várod, hogy boruljak térdre előtted, és úgy kérjek bocsánatot, akkor azt várhatod bazdmeg! Nem süllyedek olyan mélyre! Én senkinek nem hunyászkodtam meg soha életemben, és nem most fogom elkezdeni, pont veled! Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Sütött az arcáról a zavarodottság és a megbántottság. Helyes! Még feleannyira sem zavarodott mint én!
- Azért ezt nem néztem volna ki belőled... - mondta halkan és elment.
- A jó kurva életbe! - kiabáltam és belerúgtam egyet az épület falába. Csak ütöttem, vágtam a falat és közben arra gondoltam, hogy lehet ilyen pöcs. Legszívesebben letéptem volna a fejét! Mélyeket lélegeztem és lassan hazaindultam. Otthon se puszi se pá, bedőltem az ágyba és kimerülten álomba zuhantam. Az éjszaka közepén kopogásra ébredtem. Ki a fasz lehet az ilyenkor?! Dühösen letrappoltam a lépcsőn, és amikor kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok. - Anya?! Te... te meg hogy kerülsz ide?!

Chapter 3. ~ Minden kezdet nehéz

Sziasztok cicák! :”3 

Nagggyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a frisset, de borzasztó sok idő volt begépelni.___. plusz szörnyű hetem volt._. doga doga hátán... felelés felelés hátán ugh. Na mindegy. Itt vagyok és egy extra hosszú részt hoztam mert megérdemlitek és mert szeretlek titeket:3 

nagyon köszönöm a komikat – bár erre több is jöhetne – sokat jelent:’). 

na nem pofázok itt tovább. i hope u like it. puszi, jó olvasást! 

/Niall/

- Igen. – sütöttem le a szemem. Na most már látja, gondoltam keserűen. 

- Honnan van? – kérdezte fapofával. Ez az oldala még jobban megijesztett, mintha csak kiabált volna velem… és én azt kívántam bárcsak kiabálna. 

- Tőled. – suttogtam. Csak suttogni mertem, mert féltem, ha megszólalok hangosan, elsírom magam. Lassan felnéztem az arcába. És amit láttam, az… sokkolt. Liam szemében könnyek, az arcán a bűntudat és a megdöbbenés keveréke ült. 

- Istenem… - suttogta. – Ez mind az én hibám. – meredt maga elé üveges tekintettel... Megijedtem. Nem hiheti azt, hogy az ő hibája, hogy én hülye módon bevettem egy marék kábítószert! Ez egyedül és csak is az én hibán! 

- Nem, dehogyis! – tiltakoztam vadul rázva a fejemet. – Nem a te hibád, én voltam a hülye! Hallod? – rémülten fogtam két kezembe az arcát. Lassan felnézett a szemembe de még mindig úgy éreztem, mintha nem lenne itt… tudjátok, mintha valahol teljesen máshol járna. – Liam , könyörgöm, hidd el. – susogtam és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerre csak mintha visszatért volna közénk, a szeme könnytől csillogott. 

- Sosem fogom megbocsátani magamnak. – mondta nagyon halkan. 

- Liam – sóhajtottam. – kérlek ne hibáztasd magad. Én voltam a hülye és kész. Felejtsük el! Rendben? – néztem mélyen a szemébe. 

- Jó. – morogta. Még mindig bűntudata van. Óvatosan közelebb hajoltam az arcához és nyomtam egy pici puszit az orrára. Édes mosoly terült szét az arcán. 

- Ne emészd magad. Nem éri meg. – mosolyogtam. Félénken visszamosolygott. – Így mindjárt jobb. Éreztem, ahogy a derekamra simítja a kezét és átfonja a derekamat. én pedig – jobb szó, vagyis inkább jobb tett híján – átöleltem a nyakát. Így álltunk, ölelkezve, percekig, órákig, talán napokig… és nekem olyan jól esett a közelsége, mint még soha. 

- Ne engedj el… - suttogta a nyakamba. Kirázott a hideg. 

- Soha. – pecsételtem meg az ígéretünket és leheltem egy puszit a nyakára. 

- Khhmm. – krákogott. 

- Jaj ne haragudj! Én nem akartam, csak… - dadogtam és belefúrtam a fejemet a nyakába szégyenemben. 

- Semmi baj. – hallottam a hangjában, hogy mosolyog.

– Csak meg vagyok fázva és fáj a torkom. – nevetett.

- Ja, jó. – motyogtam sután. Kicsit furcsán éreztem magam. – És khm jól ment az edzés?

- Mi, Ja, igen, igen nagyon jól ment. Ühüm. – bólogatott, de látszott rajta, hogy gondolatban teljesen máshol jár.

- Min gondolkodsz? – billentettem oldalra a fejemet kíváncsian.

- Ja, semmin, semmin. – vágta rá gyorsan.

- Pocsékul hazudsz, mondták már? – vigyorogtam pimaszul és figyeltem, ahogy lassan elsápad.

- Oké, ha annyira akarod tudni, akkor… rajtam gondolkoztam. – hadarta majd gyorsan lesütötte a szemét.

- Rajtam?! – húztam össze értetlenkedve a szemöldökömet.

- Ja. – préselte ki az ajkán.

- És miért, ha szabad kérdeznem - vigyorogtam önfeledten.

- Az mindegy.

- Neked talán.

- Neked is.

- Nem.

- De igen.

- Nem!

- De igen!

- Nem! Na jó hagyjuk abba! Ennek így semmi értelme. Majd elmondod, ha akarod. Most úgy se tudom kihúzni belőled. Francba… - tettem hozzá olyan halkan, hogy ő ne hallhassa meg.

- Pontosan. – vigyorgott, mint a vadalma.

- De azért ne hidd, hogy győztél! - fenyegettem meg. – Egyszer úgy is kihúzom belőled! – kacsintottam rá.

- Majd. – kacsintott vissza. Elnevettük magunkat.

- Azért szeretlek ám. Ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva, félre billentett fejjel.

- Persze. – mosolygott édesen. – Én is téged. – nyomott egy puszit az arcomra. Lassan felvezettem a nyakán a kezemet, egészen a hajáig és ott beletúrtam a selymes, kissé felálló hajába. Felsóhajtott. Elmosolyodtam. Mélyen beletúrtam a hajába és a fejemet a nyakába temettem. Közben meleg tenyerével a hátamat simogatta.

- Imádom a hajadat. – motyogtam a nyaka puha bőrébe. Észrevettem, hogy libabőrös lesz a nyaka a meleg lélegzetemtől. 

/Liam/

Sóhajtottam egy nagyot. Elég az érzelgősségből… parancsoltam magamra. Még a végén feltűnik neki, hogy többet érzek iránta, mint kellene. Elengedtem.

- Mi a baj?

- Semmi, csak éhes vagyok. Megrendelted már a pizzát?

- Persze. – ránézett az órájára.

– Bármelyik percben itt lehet. – épp hogy kimondta, már csengettek is.

- Lottóznod kéne. – hümmögtem. Amíg Niall kiment a pizzáért, volt időm elgondolkodni a viselkedésemen. Jesszus, ez most úgy hangzott, minta egy öt éves kisfiú mondaná, aki rossz fát tett a tűzre… Mégis mi a halál faszát művelek én?! Hosszan ölelgetem és puszilgatom?! Jézus, mik vagyunk mi, tizenéves kis picsák?! Na jó, ideje visszafognom magam, amíg még nem sejt semmit.

- Meghoztam a pizzát! – kiabált Nialler.

- Életmentő vagy! – nevettem és elvettem tőle a pizzát, ledobtam a pultra és nekiestem. Szerettétek volna azt olvasni, hogy nekiestem… Niall-nek, igaz? Hát még én… Nem csak a ti fantáziátokat mozgatta meg… De hát, sajnos ez nem így történt. Majd talán egyszer. Na de vissza a pizzára.

- Ez valami isteni! – Niall teli szájjal köpködte a pizzát a terítőre. Azért is elismerésem járt, hogy egyáltalán teli szájjal ennyit ki tudott nyögni, nem hogy azért, hogy még értettem is! Én meg annyira elkezdtem nevetni, hogy gyorsan a mosogatóhoz kellett rohannom és kiköpni a maradék pizzát, nehogy megfulladjak. Az a köcsög meg szimplán kiröhögött! Úgy döntöttem, hogy ezért még kap később, csak együk meg a kaját! Aztán úgy elverem! Persze csak kedvességből.

- Fulladtál volna meg! – vetettem oda foghegyről. Nem igazán vette komolyan.

- Nincs neked olyan szerencséd! – röhögött.

- Nincs hát! – nevettem és összekócoltam a haját, ami már amúgy is eléggé össze vissza állt.

- Hé! – kapott a hajához.

- Már úgy is egy szénaboglya. Nem mindegy? – vigyorogtam. Kiöltötte a nyelvét. – Duzzogi. – nevettem.

- Nem igaz. – húzta fel az orrát.

- De, de az vagy! – vigyorogtam. – A kis duzzogim. – mosolyogtam. Még mindig sötéten nézett rám… Most tényleg besértődött rám ezért? - Most komolyan besértődtél Nialler? – ingattam a fejem hitetlenül.

- Dehogyis te hülye! – röhögte el magát. – Eddig bírtam.

- Köcsög. – húztam fel az orromat. – Ezért most… elkaplak! Fuss, ha kedves az életed! – kiáltottam és üldözőbe vettem szegény szerencsétlent. Visítva rohant… várjunk csak! Visítva?! Hát ez nem túl férfias…  előlem egyenesen a fürdőbe. Megcsóváltam a fejem. Hát sosem tanul? – Nialler! Gyere elő, van nálam gumicukor! – csalogattam.

- Hol?! Hol?! – jött elő a szekrény takarásából.

- Nem hiszem el, hogy ennek mindig bedőlsz! – nevettem.

- Gonosz. – karba fonta a kezét és láthatóan nekiállt duzzogni.

- Jaj Nialler. Ne duzzogj már ennyit! – sétáltam elé és szétszedtem a karját. Nem szólt semmit csak lebiggyesztette az alsó ajkát. Nekem pedig átfutott az agyamon, hogy most mennyire átölelném és megcsókolnám, hogy ne legyen szomorú. Ahh, ezek aztán a szép gondolatok…! Bárcsak megvalósíthatnám őket. Bár mondjuk… átölelni átölelhetem, nem? De. Jól van Liam, nagy levegő és tedd meg! Most! Halványan elmosolyodtam és átkaroltam a nyakát. Azonnal visszaölelt. Jó szorosan. Te jó ég! - Ne szomorkodj már! – suttogtam. – Olyan rossz így látni. Én csak vicceltem azzal a nem létező gumicukorral. De ne haragudj, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban. – húztam a számat. Sóhajtott.

- Semmi baj, én reagáltam túl. Mostanában egy kicsit túl érzékeny vagyok, tudod.

- Nem gond. Megértem. – simogattam a hátát. – de miért? Történt valami vagy…?

- Csak hiányzik mellőlem egy barátnő, akit átölelhetek, amikor éppen támaszra van szükségem, vagy megcsókolhatok, ha épp úgy tartja kedvem. – suttogta.

- Én itt vagyok neked. – mondtam halkan és beharaptam a számat.

- Igen. Tudom. De ez nem ugyanaz… - mondta szomorúan.

- Megértem. – motyogtam és bevillant az agyamba, hogy én kevés vagyok neki. Nem vagyok elég… számítottam rá, de ez így most mellbe vágott. - Most… egyedül hagylak. – mondtam lassan, elengedtem és kisétáltam a házból, ott hagyva a szívemet... vissza se nézve futottam haza. Nem tudtam volna most a szemébe nézni. Nem. Így semmiképp. Most egy kis időre van szükségem és azt hiszem neki is. Kikapcsoltam a telefonomat, hogy nehogy kísértésbe essek, és esetleg felhívjam. Tudtam, hogy ezzel nem oldok meg semmit, de abban a percben nem érdekelt. A legkevésbé sem érdekelt! Felkaptam az edzőcuccomat és már rohantam is az edzőterembe. Egészen késő estig ütöttem a boksz zsákot. Pont szünetet tartottam, amikor az egyik edző odajött hozzám.

- Hello Liam. – köszönt vidáman. Biccentettem.

– Hogyhogy itt vagy még ilyen későn? - Jelentőségteljesen néztem rá. – Oo már értem. – bólogatott mindent tudóan.

– Feszültség-levezetés. Ittam egy korty vizet, visszavettem a kesztyűt és visszatértem a feladatomhoz.

- Hát akkor én most… hagylak. Csak így tovább! – köszönt el gyorsan. Nem lehetek valami érdekes társaság mostanában, gondoltam keserűen. Még fél óráig bent voltam aztán úgy döntöttem, hogy ideje lelépni. Amint kiléptem a hideg, fekete éjszakába, már vette, is elő a cigimet és meggyújtottam. Arra gondoltam lehet, hogy jót tenne nekem egy bulizás. Tudjátok olyan vad bulizás, ami után segg részegen hazatántorogsz és másnap lehetőleg nem emlékszel semmire. Igen, lehet, hogy most pont erre van szükségem. Utamat egy közeli szórakozóhely felé vettem. Hé! Ne nézzetek rám ilyen szigorúan! Én csak felejteni akarok! Ennyi az egész. Most arra gondoltok, hogy miért nem hívom fel anyukámat, ahelyett, hogy leiszom magam? Igen? Hát elárulom azért, mert óvodás koromban meghalt… Apám? Nos, hát ő otthagyott minket a szarban. Szó szerint. Egy lepukkant albérletben laktunk és alig bírtuk fizetni a lakbért és a számlákat. Egyik nap apám hazajött és kijelentette: „Elköltözök.” Anyám pedig azt mondta, hogy jó, de akkor vigyen minket is magával. Apám pedig hidegen azt mondta: „Nem. Ti itt maradtok. Titeket nem akarlak magammal vinni…” Anyám csak bámult rá, végül azt mondta: „Nőd van, igaz?” Kérdés volt, de inkább hangzott kijelentésnek. Apám csak nézett ránk, végül szó nélkül hátat fordított és elment. Örökre. Egy szó nélkül. Szóval, kit is kéne felhívnom?! Mégis ki az, akit érdekel egy picit is a sorsom ezen az istenverte világon?! Maradt hát a bulizás.

*másnap*

Hangos dörömbölés keltett fel. Ki a fene lehet ilyenkor?! Fel akartam kelni, komolyan fel akartam, de az ágy egyszerűen magába süllyesztett. Felnyögtem. Úgy döntöttem inkább visszaalszom, ha már az ágy is így akarja. Visszadőltem a párnákra és újra álomba merültem. Később délbe keltem fel, arra, hogy hasogat a fejem. Káromkodások közepette a konyhaszekrényhez botorkáltam és kivettem egy fájdalomcsillapítót. Úgy gondoltam, hogy most már bekapcsolom a telefonomat és megnézem kerestek-e. Nem látta már túl sok esélyt. Hát… tévedtem. Amikor beírtam a jelszót, megpillantottam egy vészes számot. 

Nem fogadott hívások: 160 ettől: Nialler. 

Az első gondolatom ez volt: Mi. A. Picsa?! Aztán megnéztem az sms-eket. 

Hiba volt…: 50 ettől: Nialler. Oké, inkább nem nézem meg. És ez csak EGY este alatt. Hű. Oké, ennyire azért nem vagyok híres. Sem nélkülözhetetlen. Szerintem. De úgy tűnik Niall-nek erről más volt a véleménye. Úgy döntöttem, ha már tegnap olyan sokat edzettem, kijár nekem egy pihenőnap. Felöltöztem – jó melegen mert már közeledett a tél – és elindultam a park felé de előtte még beugrottam a Starbucks-ba egy cappuchino-ért. Majd a forró itallal a kezemben leültem egy padra és figyeltem az embereket. Oké, ez most eléggé úgy hangzott, mintha egy kém lennék. Pedig biztosíthatlak róla titeket, hogy nem így van. Néztem a kisgyerekeket, ahogy az anyjukkal játszanak a homokozóban; boldog mosollyal néznek fel rájuk, akiket annyira csodálnak… elmerengtem. Vajon ha élne még az anyám, tartaná velem a kapcsolatot? Vajon eljönne velem vásárolni hosszú órákon át, hogy aztán lepihenhessünk egy kávézóban, ledobva a szatyrokat és forró italt szürcsölgetve megbeszélnénk az élet nagy dolgait?... Hogy elkísérne-e az edzéseimre és felszabadultan nevetne, amikor elesek ügyetlenségemben? És vajon elmondanám-e neki, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba? Az egyetlen barátomba? Vajon mit szólna? Mennyivel könnyebb lenne megbeszélni vele ezt az egész szerelem dolgot. Erős fájdalomként hasított belém a tudat: hiányzik. Borzasztóan hiányzik… De nem tehetek semmit. Semmi sem kelti életre a holtakat. Még egy kívánság sem… bár azért egy próbát megér. Úgy hallottam, hogy ma szép tiszta éjszakánk lesz. Egy próbát megér… egy próbát megér, győzködtem magam. Kidobtam az üres poharat és hazafelé indultam. Mégis hogy képzeltem ezt az egész „egy próbát megér” dolgot? Majd pont az én anyukám fog életre kelni, mi? Fújtam egyet. Nevetséges… de azért a szívem mélyén mégsem adtam fel…

Chapter 2. ~ Bonyodalmak

Sziasztok cicák! :3 ♥

Sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részt, de mentségemre szóljon, hogy nagyon zűrös két hetem volt... és még mindig beteg vagyok. szóval, ja. Fasza. Na mindegy nem pofázok tovább, itt van az új rész c: remélem tetszeni fog és várom ám a további véleményeket:3 puszi<3

/Liam/

Ebben a pár napban volt időm elgondolkodni Niall-ön. Hányingerem támadt, amikor rájöttem, mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy majd találok magamnak valakit. Nyilván észrevette, mennyire odáig vagyok érte: ő pedig nem akar hiú reményeket ébreszteni bennem... ezért nem lehetünk többek mint... barátok.

Hát persze hogy nem, gondoltam dühösen, könnyes szemmel – a könnyeket a hagyma rovására írtam. Hiszen én nem vagyok érdekes egy csöppet sem. Ő pedig az. Érdekes… és okos... és tökéletes. Rendben van, így is jó – bizonygattam magamnak – nem muszáj vele foglalkoznom ilyen sokat. Majd távolságtartó leszek. Ez az. Nem is akarok vele foglalkozni. Tulajdonképpen, találhatok magamnak egy lányt… vagy egy fiút, az mindegy, csak ne gondoljak Niall-re. Ha majd akar látni, akkor méltóztatik ide jönni, mert én ugyan meg nem látogatom – döntöttem el magamban. Engem nem fog senki sem nevetségessé tenni. De nem ám..! Még Niall Horan sem! Akármennyire is gyönyörű és tökéletes és ellenállhatatlan és... Elég! Nem gondolok többet rá...! Inkább elmegyek edzeni, hogy kiszellőztessem a fejem. Felrohantam az emeletre, bedobáltam az edzőcuccomat a táskámba a vállamra dobtam és gyorsan kiszáguldottam a házból. Úgy döntöttem, gyalog megyek. És akkor megláttam Őt... egy lánnyal. Elég khmm meghittem ölelkeztek. Be kell vallanom, az első gondolatom az volt, hogy megölöm a csajt. Meg akartam ölni. De aztán nagy levegőt vettem, és megpróbáltam nem elfelejteni, hogyan is kell lélegezni. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Huuu. Halkan elsétáltam a másik irányba... inkább megyek a hosszabb úton, mint hogy el kelljen sétálnom mellettük. Nem... azt nem bírnám ki. Továbbra is ügyeltem rá, hogy szabályosan lélegezzek, és persze, hogy el ne tévedjek. Elég nagy kerülő ez az útvonal. De inkább ez mint a másik út. Túl sokat gondolkozok igaz? Bocsi, az idegeim teszik. Megpróbálok kevesebbet agyalni ilyeneken. Rágyújtok. Attól legalább megnyugszok. Lassan szívom, hogy elég legyen addig amíg az edzőterem elé nem érek. Már nem voltam messze amikor is egy csapat elém állt.

- Helló Payne – vigyorgott rám az egyik gyerek. Felvontam az egyik szemöldökömet. Nem értettem, hogy mer megszólítani a kis vakarcs; ezen a környéken nincs valami jó hírem... a legtöbb ember okosabb annál, hogy veszekedést kezdeményezzen velem. De úgy tűnik ez a példány nem elég okos hozzá.

- Helló – köszöntem végül hideg hangon. – Mit akartok?

- Payne Payne Payne. Nem beszélj így velünk ha jót akarsz magadnak.. – fenyegetett, mondhatom nem sok sikerrel, ettől még egy nyuszi se ijed meg..

- Óó most aztán nagyon megijedtem.. – csóváltam a fejem rosszallóan. – Na mondd mit akarsz nem érek rá egész nap – figyelmeztettem szemtelen hangon.

- A barátodat.

- Hogy mi?! – pördültem meg. Úgy éreztem, mintha egy jégtömb csúszott volna le a gyomromba. Nagyot nyeltem. Az nem lehet, hogy ezt mondta…

- Jól hallottad – vigyorgott gonoszan. Vagyis inkább vicsorgott, hogy pontosabb legyek.

- De…mi a francnak neked Niall? – ökölbe szorítottam a kezem. Kezdtem komolyan dühbe jönni.

- Ez hadd legyen az én kis titkom. – kacsintott.

- Figyelmeztetlek. Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, én…

- Jaj, ugyan. Most meg kéne ijednem? – röhögött ostobán a haverjaival.

- Igen – mosolyogtam rá ártatlanul.

- Na ne röhögtess! – mondta fapofával.

- Na húzz innen szépen, amíg nem verem ki belőled a szart is. – mosolyogtam rá angyalian.

- Jól van nagyfiú! Nem kell bedurvulni. – röhögött és kisétált a haverjaival a sikátorból. Faszfejek.. Rágyújtottam. Amikor ideges vagyok, mindig cigizek.

/Niall/

- Hol a francban lehet? - kérdezgettem magamtól huszadjára. Ha megint összebalhézott valakivel.. Megpróbáltam tizenhatodszorra is hívni, Kicsöng.

– Halló?

- Na végre bazdmeg! – kiabáltam. Páran rám néztek, de aztán gyorsan el is fordultak, amikor meglátták milyen ideges vagyok.

- Miért kerestél.. – gondolkodott el a vonal túlsó végén. – tizenötször?!

- Nem mindegy?! Miért nem vetted fel?! – lassan kezdtem úgy érezni, hogy olyanok vagyunk, mint egy öreg házaspár…

- Talán mert edzésen voltam?! – kérdezte hitetlenkedve. Felvontam a szemöldökömet. Hupsz. Erre nem gondoltam.

- Öhm..erre nem gondoltam. – vallottam be szemlesütve, bár ő ezt úgy sem láthatta. – Bocs, csak... azt hittem, hogy megint összebalhéztál valakivel…

- Milyen megint? Ennyire zűrös lennék? – kérdezte halkan.

- Hát... hé, én ilyet nem mondtam! – tettem fel az egyik kezemet védekezésképpen.

- De. Azt mondtad MEGINT…

- Igen, de..

- Jó, inkább hagyjuk Niall. – sóhajtott egy mélyet. – Szia. – mondta és letette.

Hát ezt most megcsináltam. Valószínűleg most megy a parkba duzzogni és késő estig elő sem kerül. Picsába. Ezt most jól elbasztam. Letettem a telefont és duzzogva zsebre vágtam. Hazafelé vettem az irányt. Otthon beveszek egy nyugtatót, hogy ne rágódjak ezen, gondoltam. Hamar hazaértem még gyalog is, és azonnal bevettem egy nyugtató – helyett kábítószert – és már érezni is kezdtem a hatását. Lerogytam a kanapéra és azonnal álomba merültem. Pár órával később kulcs csörgésre riadtam fel. Belecsúszta a mamuszomba és az ajtóhoz csoszogtam.

- Ki az? – kiabáltam ki.

- Én vagyok az... Liam. – jött a bűnbánó válasz az ajtó másik oldaláról.

- Mi? – kérdeztem vissza kábán.

- Mondom, én vagyok az, Liam! – mondta egy kicsit hangosabban. – Részeg vagy?

- N-nem. – nyögtem ki és végszóra elvágódtam. Igen, csak úgy magamtól. Lehet tapsolni!

- Jól vagy? Mi történt?!

- Elestem. – nyögtem ki és lassan feltápászkodtam mert hasogatott a fejem.

- Engedj be! – hangzott Liam ellentmondást nem tűrő hangja.

- Oké. – mondtam lassan és elfordítottam a kulcsot a zárban. Liam szó szerint beesett az ajtón és olyan erősen ölelt magához, hogy azt hittem kiszorítja belőlem a szuszt.

- Jól vagy? – próbált a szemembe nézni.

- Ja. – nyögtem ki a hosszú választ.

- Ne legyél ilyen bőbeszédű… - morogta a bajsza alatt. – Ittál? – kérdezte és próbált szemkontaktust létrehozni de én nem voltam olyan hülye, hogy hagyjam is. - Nézz a szemebe... te... drogoztál? – meredt rám tágra nyílt szemekkel. Nagyot nyeltem.

Közlemény...!! :D

Sziasztok kedves olvasók!! :3

Annyit szeretnék mondani, hogy próbálok egy kis rendszert fektetni a blog írásába.
A 2.rész várhatóan holnap délután/estefele érkezik.
És..!!

Az új részek mindig a hétvége folyamán fognak felkerülni.
Vagyis ez a terv.. :)

Addig is puszi, és nagyon nagyon nagyon köszönöm a feliratkozásokat/kommenteket/pipákat. *-*
Továbbra is várom a visszajelzéseket ;)

p.s.: imádlak titeket :)♥

Chapter 1. ~

/Liam/
Ütöttem a zsákot, mintha attól bizony elszállna minden mérgem. Pedig korántsem. A zsák ugyanúgy ép maradt, mint azelőtt, a kezem pedig még csak nem is sajgott. Ez nem vezet semmire. Levettem a kesztyűt és ledobtam a földön heverő táskámra. Kimentem az edzőterem elé, és rágyújtottam. Lassan kifújtam a füstöt, és néztem ahogy elfújja a szél. 

- Mit keresel itt? - szólt egy éles hang. Újra a számhoz emeletem a szálat és lesütött szemekkel kifújtam.

- Ideges voltam. 

- És ez volt a legjobb megoldás?

 - Ez - néztem a szemébe kifürkészhetetlen tekintettel. 

- Megtaláltak? 

- Nem. Még... - Hümmögött. - Mi van? -néztem értetlenül.

-Mit fogsz csinálni, ha megtalálnak? - kérdezte sűrűn pislogva. 

- Csak nem aggódsz értem? - mosolyodtam el gúnyosan.

-Én.. - felvontam a szemöldökömet és otthagytam. Visszavettem a kesztyűt, és ütöttem egyet tiszta erőből a zsákba. Leszakadt. 

- Még ez is... - rugdostam meg. Nem volt kedvem visszarakni, ezért csak felkaptam a hátizsákomat a földről, és elindultam hazafelé. 

Ja igen. Egy kicsit rólam. Szóval, 19 éves vagyok, bokszolok, és egyedül élek. Niall James Horan a legjobb barátom. És szerelmes vagyok belé. De ő sosem lehet az enyém. Ironikus, nem? Szóval, most hazafelé tartok, hogy lepakoljam a táskámat, bedobjak valami kaját, és átmenjek Niallerhez, mert már nagyon hiányzik. Tudjátok, a szomszédom. Belépek az ajtón, lerúgom a cipőmet, lehajítom a táskámat - csak stílusosan -, és megiszok egy kávét. A kaja még ráér.. Niall valószínűleg rendel egy giga pizzát... vagy kettőt. Gyorsan felkapom a cipőmet és rohanok is a szomszédba... Ja igen, elmesélem nektek a találkozásunk napját. 

"Hűvös szeptemberi délután volt... hallottam, hogy jött egy új lakó a szomszédba, gondoltam sütök sütit udvariasságból. Amikor az ajtó előtt álltam, halkan kopogtam. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, már elkezdtem a szokásos dumát, hogy "Szia, üdvözöllek a környéken, itt lakok a szomszédban, ha..." és akkor lassan kinyílt az ajtó és nekem a torkomra forrtak a szavak... A leggyönyörűbb arc volt, amit valaha láttam. A tengerkék szemek, rózsaszín ajkak, és szőkésbarna haj... és ott lefagytam. A leggyönyörűbb teremtés volt akit életemben láttam... Ne nézzetek ilyen furcsán rám! Én világéletemben a lányokat szerettem..! De ott, abban a pillanatban, valami megváltozott bennem... örökre."

Hát, azt hiszem ennyit a megismerkedésünkről... Hamarosan ti is találkozhattak vele. 

Az ajtó előtt megnyomtam a csengőt. Alig egy perc telt el, és nyílt az ajtó. Legjobb barátom szorosan átölelt, én pedig próbáltam elfojtani egy jóleső sóhajtást. Már nagyon hiányzott.. 

- Liam - mosolyog angyalian. - Mi újság haver? - kérdezi, és leül a pulthoz. 

- Bokszról jöttem - vallom be szemlesütve. 

- De a doki azt mondta, hogy még két hétig pihentetni kell a kezedet - aggodalmaskodik. Mindig aggodalmaskodik. 

- Nialler, nyugi! - simogatom a vállát. - Semmi baja a kezemnek - mosolygok megnyugtatóan. - Rendben? Fújt egyet. 

-Jó. Reendben. Nem aggodalmaskodok többet! - mosolyog. - Rosszabb vagyok mint egy.. 

- Dehogyis! Egyedül te törődsz velem. Senki más. - Égett a szemem, éreztem, hogy a könnyek alattomban a szemembe gyűltek. 

- Jaj haver, nehogy sírj nekem! - simított végig az arcomon, és gyöngéden átölelt. Szorosan visszaöleltem. Nem is sejti milyen sokat jelentett nekem ez az ölelés.. - Rám mindig, mindenhol számíthatsz.. - suttogta. Jaj nemár..! Ha ilyeneket mondasz, akkor biztos, hogy elbőgöm magam! 

- Te is rám - mondtam rekedt hangon. 

- És mi újság a lányokkal? - kérdezi vidáman. Ajjajjajjjajjjajjj. Mindenről akartam beszélni, csak erről nem.. 

-Hát... um... semmi - vakartam meg zavartan a tarkómat. 

- Az meg hogy lehet? - Niall szája tátva maradt, és meredt rám. 

- Először is: csukd be a szád - visszatoltam az állát - Másodszor: ez miért olyan meglepő? - vontam össze a szemöldököm. 

- Hát csak mert,.. te olyan elképesztően jól nézel ki, és és.. szerintem minden csaj odáig van érted -  Te jó ég! Még akkor is édes amikor össze-vissza habog. Ajjajj ajjajjajj. 

- Jaj Niall, ez nem is igaz..! - próbáltam valahogy terelni a témát. 

- De! Dehogynem! - bizonygatta bólogatva. Én pedig próbáltam nem teljesen elvörösödni.

Képzelhetitek milyen kínos volt.. 

- És... um... te hogy állsz a lányokkal? 

- Őszintén? Sehogy.. - húzta a száját. 

- Ne aggódj haver. Össze fog jönni - veregettem a vállát. 

- Kösz, de nem hinném. Nem vagyok az a "lányok kedvence" típus - húzta a száját. Viszont az én típusom nagyon is vagy! ~gondoltam. 

- Most viccelsz?! - vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet. - Pont te?! Hiszen-hiszen a lányok a szőke hajú, kék szemű fiúkat szeretik! Amilyen te vagy.

- ..és a sportolókat. Én nem vagyok sportoló. Csak néha járok edzőterembe. Te pedig sportoló vagy - mutatott rám. 

- És? - kérdeztem vissza. - Az nem minden - Sóhajtott. 

- Jó, hagyjuk a témát - biggyesztette le az alsó ajkát. 

- Nehogy szomorkodj már Nialler - raktam a kezem a vállára, és magam felé fordítottam. Két ujjammal felfelé húztam a szája sarkát. - Sokkal jobb - mosolyodtam el vidáman. Melegen rámmosolygott. Azt hiszem, kihagyott a szívem egy ütemet. Lassan átkaroltam a nyakát és hozzábújtam. 

- Mi ez nagy ölelkezős hangulat? - kérdezte mosolyogva, és átkulcsolta a derekamat. 

- Csak hiányoztál - motyogtam. 

- Te is - mondta, és hallottam a hangjából, hogy mosolyog. - Ugye, hívtak randira a héten? - kérdezte hirtelen. 

-Öm... nyolcan - motyogtam. 

- És miért nem mentél el? - valami furcsát hallottam ki a hangjából. De az is lehet, hogy megint csak a képzeletem játszik velem. 

- Nem tudom - hazudtam. Utálok neki hazudni, de félek, hogy az igazság megrémítené...