Chapter 7. ~ „Kellemes” meglepetés

 Hát sziasztok édeseim!:3 

Nagyon, nagyon sajnálom, hogy múlthéten nem hoztam frisset, de az történt, hogy elkezdtem írni a részt, és amikor visszaolvastam, akkor egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet.. és nem volt semmi ihletem. Hát…igen. De most már megírtam az újat, és remélem tetszeni fog nektek. Nagyon köszönöm a komikat, hihetetlenek vagytok, de komolyan!:)<3 Imádlak titeket<3 x3 A részről csak annyit, hogy…ne öljetek meg!:D I hope u like it, puszi, jó olvasást

/Liam/

Hideg, szeles reggelre ébredtem Niall karjaiban. Boldogan elmosolyodtam – ezt meg tudnám szokni -, és nyomtam egy gyengéd „jóreggelt” puszit az arcára, aztán a szájára. Ennél már megrezzent a szempillája.
- Minden reggel erre akarok ébredni – motyogta álmosan. Rekedtesen felnevetettem.
- Meg tudjuk oldani – kacsintottam. – Jó reggelt álomszuszék.
- Szexi a hangod – hümmögött. Újból felnevettem.
- Jól aludtál? – kérdeztem miközben a haját babráltam. – Mármint a körülményekhez képest.
- Hát attól függetlenül, hogy majd' megfagytam, és rohadtul éhes vagyok, attól függetlenül jól – mosolyodott el. – De csak mert veled aludtam – mondta, és hozzám bújt. Awwww.
- Dettó.. – motyogtam.
– Figyu.. szerintem menjünk haza kajálni, mert már legalább kétszer éhen haltam – nevettem.
- Egyetértek – bólintott, és felült. Ásított egy nagyot, és beletúrt a hajába. Imádnivalóan kócos lett.
- Felhúzol? – szerencsétlenkedtem a földön, amikor a hatodik próbálkozásra sem tudtam felülni. Nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta felém. Megragadtam a kezét - közben persze összekulcsoltam az ujjainkat – és felálltam. Amikor meglátta összekulcsolódó ujjainkat – amik megjegyzem remekül mutattak együtt – édesek elmosolyodott. Azt hiszem kihagyott egyet a szívem. Lassan hazabandukoltunk, majd rögtön feltúrtuk a hűtőt, és megettünk minden ehetőt. Nem viccelek! Minden ehetőt. Pár órával később teli hassal, pukkadásig telve ültünk a kanapén, és meg se tudtunk mozdulni.
- Azt hiszem, most teleettem magam egy évre – röhögött.
- Azt meghiszem – bólogattam. – Most odamennék, hogy berakjak valami filmet, de nem tudok megmozdulni – mondtam komolyan, de a végén elröhögtem magam a szerencsétlenségemen.
- Aaaaa, ne is mondd.. – forgatta meg a szemét.
– Itt fogok meghalni unalmamban. - Végül anya kegyelmezett meg nekünk. Lejött és bekapcsolt egy filmet nekünk. Ég áldja meg érte! Mire vége lett, addigra már mi is jobban lettünk. Pont ki akartam menni a mosdóba, amikor csöngettek. Sóhajtottam egy nagyot, és elszámoltam 20-ig magamban. Az ajtóhoz trappoltam, és reméltem, hogy nyomós oka van rá, hogy ilyenkor zaklat... Akárki is az...  Feltártam az ajtót és...
- Alaana?! És... már bocs, de te ki vagy?!
- Hello Liam!! – mondta mézesmázosan, rebegtetve a szempilláit... az exem. Nyeltem egyet. Tuti, hogy azért jött, hogy bekavarjon. Ismerem..
- Te meg hogy kerülsz ide?!
- Meglátogatlak – jött az ésszerű válasz. – Hiányoztam? - Őszintén? Mint a púp a hátamról...
- Nagyon – mondtam szarkasztikusan. – Ő ki? – böktem a fejemmel a mellette álló lányra.
- A húgom – vont vállat.
- És ő miért jött? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Nem tetszik ez nekem... Miért hozná magával a húgát – ha nem hátsó szándékkal?!
- Hogy főzzön nekünk – forgatta meg a szemét. – Mert nem hagyhattam otthon, idióta. A házunkat épp felújítják, szóval nincs hol laknunk – mondta, és csípőre tette a kezét.  – Ugye befogadsz minket addig?
- Csábító... de nem. – vigyorogtam gonoszan. Már csak ők hiányoztak nekem...
- Kiraknál minket az utcára, te idióta? Te, a nagy Liam Payne? Kiraknál két ártatlan lányt a hideg utcára? - tette a kezét a szívére, mint akinek annyira fáj.
- Ó fogd már be! Tudod, azzal nem érsz el sokat, hogy idiótának hívsz – mosolyogtam hányingerkeltően szívélyesen.
- Ugyan Liam, mégse dobhatod ki őket az utcára novemberben! – szólalt meg most először 10 perc után Niall.
- Picsába... - motyogtam. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.
– Rendben... legyen – adtam meg magam egy nagy sóhajtás közepette. – Gyertek be – tártam szélesebbre az ajtót.
- Ezaz! Köszönjük Liambaba! – tapsikolt Alaana, mint egy idióta.
- De ha még egyszer Liam babának hívsz, megöllek - Figyelem nélkül hagyva a fenyegetésemet, betipegett (a minimum 10 centis tűsarkújában) a nappaliba a húga kíséretében. Megforgattam a szememet.
- Ezt most muszáj volt mondanod? – kérdeztem Niall-től fojtott hangon. – Már majdnem sikerült leráznom őket.
- Liam – sóhajtott. – Tényleg kiraktad volna őket a hideg utcára NOVEMBERBEN? Te nem vagy ilyen szívtelen. De most igen! - gondoltam kétségbeesetten.
- Hmph. – válaszoltam. Kezdett már nagyon elegem lenni. – Te nem ismered Alaana-t. Kész rémálom a csaj. Majd meglátod! Az igaz, hogy a húgát nem ismerem, de hát testvérek könyörgöm! Biztos, hogy nagyon sok dologban hasonlítanak egymásra... Hála istennek. – fejezetem be gúnyosan.
- Liam... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Megyek és kerítek valami szobát, ahol aludhatnak – sóhajtottam egy nagyot, és utánuk indultam, magam mögött hagyva a tanácstalanul álldogáló Niall-t. Morcos voltam. Csupa nagybetűvel. Megmutattam a vendégszobát a lányoknak – illetve bemutattam -, és hogy hol találhatják a vécét. Magyarán a fontos dolgokat. Alaana-nak nem tetszett a vendégszoba, úgyhogy beszóltam neki, hogy örüljön, hogy egyáltalán befogadtam őket. Ezután – érdekes módon – csendben maradt. Szerencséjére... Visszamentem a hallba, de Niall-t már nem találtam ott. Gondoltam biztosan a szobámban van. Úgy is volt. Ahogy benyitottam, észrevettem, hogy az ablakon bámul ki. Éreztem, hogy nyugtalan. Nem tudom hogyan, de éreztem. És én mindennél jobban megakartam nyugtatni. Mögé léptem, átkaroltam a hasát, és a vállára fektettem az államat. - Min agyalsz? – kérdeztem halkan, nyomva egy puszit a nyakára. Megrázta a fejét. - Most komolyan. – magam felé fordítottam. – Min gondolkodsz olyan nagyon?
- Nem agyalok. Csak rossz kedvem van – mondta kedvetlenül. Sóhajtottam.
- De hát miért? – fürkésztem a szemét, és próbáltam rájönni mi baja lehet. Nem szokott ilyet csinálni…
- Hagyjuk. Fáradt vagyok, Liam. – mondta és arrébb rakott. – Menjünk lefeküdni.
- De hát...! – szóhoz se jutottam. Az arcára néztem. Nagyon morcos volt. – Hát jó. Menjünk - Lekapcsoltam a lámpát, és én is bebújtam a takaró alá. Átakartam ölelni, de nem mertem. Amikor ilyen hangulatban van, akkor inkább érek hozzá, mert nem akarom felidegelni. Pedig hiányzott mellőlem. Tudom, tudom, hogy ott volt feküdt mellettem, de mégis olyan volt, mint kilométerekre lenne tőlem...

Chapter 6. ~ The day I first met you, you told me you'd never fall in love

Sziasztok édeseim!x3 Végre meghoztam az új részt! Zűrös hetem volt, legyen elég ennyi. (Nem fárasztalak titeket a többivel.:D) Ráadásul nem tudtam kimenni nagybátyámékhoz (ahol ugye van net.xd), mert anyukám lassan két hete beteg, szóval én ápolom őt. Büszke vagyok erre a részre (nagyon a szívemhez nőtt, és ha szabad ilyet mondanom akkor ez az egyik kedvencem. Na jó, lehet, hogy sok köze van hozzá a Niam csóknak.x3 nagyon is sok köze.:DD), és viszonylag gyorsan összehoztam. :) Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem!:) Nagyon nagyon köszönöm a komikat, édesek vagytok:3 Edina, Stella, Eunika és a többiek! Elképesztő, hogy ilyeneket írtatok nekem!:')<3 Eszméletlenül jól estek, és örülök, hogy így gondoljátok.:)<3 Egyébként gondolkodtam már azon, hogy író legyek...ki tudja, lehet, hogy sikerülne:) Már csak annyit, hogy: i hope you like it, puszi jó olvasást:)

/Liam/
Niall derekára kulcsoltam a kezemet, ő pedig a nyakamra csúsztatta a kezeit. Lassan közeledni kezdtem az ajkaihoz, és rányomtam a számat a övére. Imádnivalóan visszacsókolt. Lassan és szenvedélyesen csókolóztunk, aztán Niall a nyakamra tapasztotta a száját, és finoman csókolgatni, majd harapdálni kezdte a nyakamat, amibe akaratom ellenére is sikerült belenyögnöm. Óédesistenem. Valami fenomenális élmény volt. Erősebben fogtam Niall derekát, és erőteljesen hozzálöktem a csípőmet az övéhez. Niall halkan felnyögött. Lehajtottam a fejemet a nyakához - a hajammal csikizve a nyakát - és puszilgattam.
Úgy döntöttem, megviccelem egy kicsit. Tudom, gonosz vagyok. De élvezem!
- Aaaaaa álmos vagyok - nyafogtam és abbahagytam a tevékenységemet. Ha láttátok volna azt az arcot amit vágott! Még most is nevetek rajta. Na, de azért megpróbálom leírni. Nem maradhattok ki belőle. Szóval olyan volt az arckifejezése, mintha azt mondta volna egyben, hogy: "Te most kurvára szórakozol velem? Most hagyod abba? Komolyan? Kibaszottul megverlek!" Vicces volt.
- Mi ez a nyafogás Payne?! - meredt rám totál gyilkos szemekkel. Na jó, kicsit megijedtem.
- Nem is nyafogok - fontam karba a kezemet duzzogva. Vágott egy olyan "Na persze" fejet majd a nyakamat kezdte méregetni, mire egy Ó-t formázott a szája.
- Szép a nyakad.
- Bazdmeg. Nagyon csúnya? - siettem a tükörhöz, és szemügyre vettem az érzékeny területet. Lesokkoltam. Szép munkát végzett. A folt a nyakamon óriási volt, és nem csak lila, hanem piros színekben is pompázott, hála a harapdálásoknak. De azért nem bánom annyira... Már épp készültem leszedni a fejét, amikor éreztem, hogy hátulról nekem simult; kezét összefonta a hasamon, állát a vállamra fektette, és onnan nézte békésen a tükörképemet. Olyan édes volt, hogy nem volt szívem leszidni. Bizsergett a gyomrom a közelségétől. Lehunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejemet. Kaptam egy puszit az arcomra. - Szeretlek, de máskor ilyet ne csinálj mert kinyírlak! - fenyegettem meg nevetve. Tuti nem vett komolyan.
- Má' most mé'? - Legyintettem. - Hé! Nem akarsz kimenni a dombra?
- Jó ötlet - vigyorogtam. - Vigyek kabátot? - fordultam vissza a szobaajtómból.
- Ne! Nem kell, jó idő van. Na siess! - csapott a fenekemre, és rám kacsintott.
- Igenis főnök - szalutáltam, és már rohantam is a pulcsimért. Felvettem egy meleg, kötött pulcsit és már mentem is vissza a nappaliba, ahol Niall már készen állt. Elmosolyodtam a látványon, ahogy lehajtott fejjel igazgatja magán a pulcsit és szőke tincsei az arcába lógnak. - Kész vagyok! -jelentettem ki mosolyogva.
- Rendben. Akkor menjünk. -  Mellé léptem és kéz a kézben kiléptünk az enyhén hűvös novemberi délutánba.
Felcaplattunk a dombon és kényelembe helyeztük magunkat egymás mellett, még mindig fogva a másik kezét. Ez tetszett. Régen olyan keveset értünk egymáshoz. De ez mostantól teljesen máshogy lesz. Órákon keresztül beszélgettünk, körülöttünk csicseregtek a madarak, csöpögött az eső, de én csak őt figyeltem. Csak mesélt, mesélt és mesélt. Néztem formás rózsaszín ajkait, tengerkék szemét, szőkésbarna haját és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rózsaszín ajkai közelednek felém. Mohón rátapasztottam a számat az ajkaira. Átkulcsoltam a nyakát, és közelebb húztam őt magamhoz. Az ő keze a derekamat cirógatta, ujjai becsúsztak a pulcsim alá. Olyan volt őt csókolni, mintha innék, innék és csak még szomjasabbá válnék. És...(dőlt betűkkel) minden csók új volt. Új, friss, imádnivalóan édes, és határozottan a legjobb dolog, amiben valaha részem volt. Boldogan csókoltam vissza, miközben eleredt az eső. Jéghideg cseppek csapódtak az arcomba, de ez csak még jobban megédesítette a csókunkat. Sosem csókolóztam még esőben. Úgy tűnik, ma minden vágyam valóra válik... Úgy kapaszkodtam belé, mintha csak az életem függne tőle; és valószínűleg így is volt. Elszakadtam ajkaitól, és elmosolyodtam. Lehunyt szemekkel feküdt a hátára és magával húzott engem is. Egymás mellett feküdtünk, hanyatt, és néztük a sötét eget. Pár csillag is felragyogott; gyönyörködve Niallre pillantottam, hogy mit szól ehhez. - Gyönyörű... - suttogta, még mindig az eget kémlelve
-Igen, az - helyeseltem bólogatva. - De te szebb vagy. - Rám nézett, és ellenállhatatlan mosoly kúszott az arcára.
- Hazudós - incselkedett fölém gördülve.
- Azt mondod? - kérdeztem, és enyhén felhúztam a szemöldökömet.
- Igen - suttogta, szinte az ajkaimba.
-Rossz vagy - "szidtam meg".
- És nem vagyok hazudós - kacsintottam rá. - Őszintén beszéltem.
-Akkor szívből örülök, hogy így látod - mosolyodott el, és egy puszit nyomott az orromra.
- Igazán nincs mit - vigyorogtam. - Mondták már milyen gyönyörű a szemed? - Felnevetett.
- Nem. Nem mondták még - mosolygott.
- Olyan sokat mosolyogsz - fürkésztem az arcát elgondolkozva.
- Csak ha veled vagyok - hajtotta le gyönyörű fejét.
-Miért?-Tudni akartam. Miért csak velem boldog? Jó, azt tudom, hogy azért is, mert én törődöm vele, figyelek rá, és próbálom mindig megnevettetni....
- Mert te figylesz rám - mosolyodott el bágyadtan. Megsimogattam az arcát.
- Mert én szeretlek.
-Én is. Nagyon - hajolt le hozzám, és adott egy puszit a számra, majd belefúrta a fejét a nyakamba. Halkan szuszogott. A haját simogattam, és én is lehunytam a szemem, hogy álomba merüljek...

Chapter 5. ~ Szóval a csodák mégiscsak lehetségesek?

Ello!:D sziasztok édeseim:33 Meg is hoztam az új részt. Most nagyon összeszedtem magam, szívem lelkem benne, szóval nagyon örülnék, ha egy kicsivel több komment érezne most... És Stella Pears: nagyon jól esett amiket mondtál:3 és hogy az én blogom a kedvenced! *u* asdfghjkl el se tudod képzelni milyen érzés volt - na jó talán eltudod:D - és nagyon örülök, hogy tetszett.x3 Egyébként magamat is megleptem a végével, mert igazából nem terveztem egy ilyen csavart bele de így jött ki jól:D Tudjátok, hogy imádom húzni az agyatokat:$ Na jó nem pofázok itt többet, nagyon szépen köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelentenek!:) i hope you like it, puszi jó olvasást. xx

/Liam/
Dühösen letrappoltam a lépcsőn, amikor kinyitottam, azt hittem, hogy elájulok.
- Anya?... Te… te meg hogy kerülsz ide?!
- Kisfiam! – kiáltotta, és a nyakamba ugrott.
- Anya! De… de ez most mégis, hogy lehetséges, hogy… élsz?! – tágra nyílt szemekkel öleltem magamhoz szorosan halottnak hitt anyámat. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem szabad sírnom. Én erős vagyok, hitegettem magamnak. – Nagyon hiányoztál. – hallottam a hangomon, hogy fojtogat a sírás.
- Nekem is. Borzasztóan. – ha lehetséges, még erősebben szorított magához, kiszorítva a tüdőmből az oxigént. De nem érdekelt.
- Anya, megfojtasz! – nevettem. Most vettem csak észre, hogy napok óta most nevetek először szívből, és őszintén.
- Jaj, bocsánat. – nevetett a könnyeit törölgetve az arcáról.
- Ne sírj! – mondtam nagyon gyengéden, és megpusziltam az arcát. Szipogott. – És most mesélj. Mi ez az egész? Hogy-hogy felbukkantál? Mármint nagyon örülök neked, nehogy félreértsd! Csak meglepődtem. Azt hittem meghaltál... – susogtam leszegett fejjel.
- Úgy is volt – bólintott.
- De akkor mégis, hogy… hogy lehetséges…?! – hitetlenkedve ráztam a fejemet. Nem értettem semmit. Várjunk csak… de, mégis van valami… a kívánság! A hullócsillag! De hát az nem lehet! Vagy… mégis? Jesszuskám!
- Leküldtek hozzád. Mert szükséged van rám.
- Igen. Nagy szükségem van rád. Szerelmes vagyok – motyogtam.
- Ajjajj. Ez rossz hír. Nagyon, nagyon rossz hír.
- Kösz, ez igazán megnyugtató – motyogtam magam elé.
- Édesem.. – simogatta a combomat, hogy megnyugtasson. – Ő tud róla? - Megráztam a fejem.
- Az életemet is feladnám érte.
- Hm. Akkor nagyon szeretheted. - Sóhajtott. – És…nem tudod most idehívni valahogy? – pillantott rám.
- Nem – ráztam a fejem bánatosan. – Összevesztünk. És örülhetek ha még valaha szóba áll velem. Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ideges voltam, és féltem. Féltem tőle, és a szavaitól. És köztudott, hogy olyankor nem vagyok valami kellemes beszélgetőpartner.
- Nem, ezt nem tudtam. Mégis arra kérlek, próbáld megbeszélni vele. Jobb most, mit később. Hidd el. Tapasztalatból mondom. Ess túl rajta!
- Hmh. Rendben – nyúltam a telefonomhoz és hívtam Niall-t.
- Halló? Liam?! Mégis mit akarsz? Nem mondtál még ma eleget?! Még jobban a földbe akarsz tiporni? Mert akkor elárulom, hogy jobban már nem tudsz!
- Szia - suttogtam. – Kérlek gyere át egy kicsit. Nagyon fontos.
- Mi? Mégis mi olyan fontos? Miért mennék át? Persze, ha neked van valami bajod, akkor én rohanjak oda, és segítsek, de ha nekem kell segítség, akkor eltűnsz, mi?!
- Kérlek! - Hallottam, ahogy nagyot sóhajt a vonal túlsó végén.
- Megyek... – ahogy kimondta ezt az egy szót, a szívem elkezdett vágtázni.
- Átjön – suttogtam nagyon halkan.
- Rendben – bólintott anyám.
– Akkor rakjunk rendet - Minek?, akartam mondani. Niall látta már házat, úgy mintha egy szeméttelep lenne. És mégis szeretett ide átjönni. Ez volt a második otthona. Ha átjön – márpedig átjön – akkor nem azt fogja nézni, hogy milyen tiszta a lakás, hanem azt, hogy mit is mondok neki, ami valószínűleg ki fogja akasztani. Nem is kicsit… De végül nem mondtam semmit. Anyával rendet raktunk, és pár perc alatt végeztünk is. Csöngettek. Dobogó szívvel az ajtóhoz lépkedtem, és kitártam. Niall állt ott fapofával.
- Szia – mondtam suttogásnál alig hangosabban. – Gyere be. - Ha valaki kívülről látott volna, azt hinné, hogy bűntudatom van – na jó az is volt egy kicsit – pedig ez nem teljesen igaz. Féltem. Rettenetesen féltem a szavaitól. Hogy most látom utoljára, mert amit most mondani fogok, az csak olaj lesz a tűzre. Borzalmasan éreztem magam. Azt kívántam, bár elnyelne a föld. De sajnos nem volt ilyen szerencsém. Niall meglátta anyát.
- Öhm… elnézést de maga hogy kerül ide? Teljesen letaglózott.
- Visszajöttem. De most nem ez a fontos. Liam szeretne veled beszélni. – mosolygott. – Én megyek, nem akarlak zavarni titeket – mondta, azzal felment. Niall kikerekedett szemekkel nézett maga elé, és láthatóan köpni-nyelni nem tudott.
- Ülj csak le! – mondtam, és a hüvelykujjammal a kanapé felé böktem. Nem szólt egy szót se, csak leült. Én is leültem mellé. Az arcát néztem. Gyönyörű fejét lehajtotta, pár szőke tincs a szemébe lógott, száját beharapta. Kínosan érezte magát. Éreztem. Hát legalább nem csak ő… Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele…
- Khm... – köszörültem meg a torkomat. – Azt már tudod, hogy azért hívtalak ide, mert egy fontos dologról szeretnék veled beszélni – Sóhajtottam. – Igazából az anyám beszélt rá. Nem akartam elmondani. Még nem… De most már nincs más választásom – megkíséreltem, hogy felnézzek rá. Olyan szívszaggatóan nézett, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Pedig én nem vagyok az a bőgős fajta. Nem, egyáltalán nem. Mindig arra törekedtem – egész életemben -, hogy erős maradjak. Sose sírtam el magam. Csak mióta ismerem Niall-t. Ő megváltoztat. Valami jó dolgot tesz velem. Jobb emberré tesz. – Szóval, azért nem akartam eddig elmondani neked, mert féltem, hogy ezzel teljesen felrúgom a barátságunkat. És… féltem a reakciódtól. Nagyon féltem. Féltem, hogy amint elmondom, te undorodni fogsz tőlem, és örökre meg fogsz utálni. De most, ebben a pillanatban nem félek, mert már tudom, hogy amiket tegnap mondtam neked… szóval, hogy ennél jobban már úgyse tudsz utálni – nyeltem egy nagyot. – Szóval, igen. Amit szeretnék mondani, az pedig az, hogy szeretlek. Szeretlek, amióta csak megláttalak. Az első pillanattól kezdte. Tudod, hogy én világéletemben a lányokat szerettem! Hisz mondtam neked nem egyszer. De mégis akkor, amikor megpillantottalak, abban a percben valami megváltozott bennem. Mert attól a perctől már nem a gravitáció kötött a földhöz, hanem te. Mindent megtennék érted. Bárkivel harcba szállnék, bárkit megölnék. Csak te legyél. Legyél nekem. Mert nélküled én semmi vagyok. Egy fél ember. Nem, nem még annyi sem. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy most nyugodtan megutálhatsz, az nem változtat az érzéseimen. Akkor is te maradsz nekem a legfontosabb, mert nagyon szeretlek.
- Liam... én… - suttogta. – én csak annyit tudok erre mondani, hogy... én is szeretlek.
- Tessék?!

Chapter 4. ~ Megbolondultam?

 /Liam/
Másnap reggel a hasam korgására keltem. Hát persze... tegnap elfelejtettem kajálni. Se reggeli, se ebéd, se vacsora. Csoda, hogy eddig kibírtam! Fütyörészve - nem tudom honnan jött ez a hirtelen jókedv - sétáltam le a lépcsőn, hogy nekiálljak a rántottámnak. Közben elkészítettem a kávémat, és nem figyeltem a rántottára, ezért persze hogy odaégettem. No sebaj. Így is jó lesz, ha már nem ettem 24 teljes órája. Most bármi jó. Na jó, azért a csiga meg az ilyenek kizárva! Nem eszek semmi tengeri herkentyűt! Még a gyomrom is felfordulok a gondolattól. Na jó, vissza a reggelire. Jóízűen elfogyasztottam - még ha egy kicsit égett íze is volt -, majd felvánszorogtam a lépcsőn, valami normális ruha után kutatva. Felvettem valamit, majd felkaptam az edzőcuccomat, ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót és elindultam az edzőterem felé. Úgy gondoltam, hogy nem lesz elég az edzéshez egy odaégett rántotta, ezért vettem a büfében egy szendvicset. A szendviccsel a gyomromban elindultam az öltöző felé. Lassan bandukoltam a folyosón, amikor is belém futott az egyik edző. Kicsit sietős volt neki.
- Ó de jó, éppen téged kereslek! - lihegett, a kezét a térdére támasztva.
- Reggelt! - köszöntöttem vidáman. - Miért keres?
- Tegnap járt itt egy fiú, és téged keresett.
- Milyen... fiú? Hogy nézett ki? - sápadtan el fokozatosan.
- Szőkésbarna haj, körülbelül 175 centi, eléggé feldúltnak nézett ki. Azt kérte, hogy amint átadom ezt az üzenetet, azonnal hívd fel! - hadarta el.
-Oo. Értem. Köszönöm - sprinteltem az öltözőbe és bezárkóztam. Szóval itt is keresett. És lehet, hogy a házamnál is fog! De én... nem akarok vele találkozni! Még nem készültem fel rá. És... félek. Magamnak is nehéz volt beismerni, de kétségtelenül így volt. Menekültem attól a ténytől, hogy Niall-nek nem vagyok elég. Tudom, butaság, de akkor is így van. Átöltöztem és átsétáltam a pályára. Bevallom, kicsit felhergeltem magam. Néha jobban megy ilyenkor. Tudtam, hogy az egészségemnek nem tesz jót, de nem igazán érdekelt... Pár óra múlva izzadtan és kifulladva mentem zuhanyozni. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Jól van, menni fog ez. Csak nem fogok elájulni! Korgott a hasam. Nem, úgy hallom, inkább éhen fogok halni. Elnevettem magam a saját hülyeségemen. Gyorsan megtörölköztem, magamra kapkodtam a ruháimat, begyűrtem az edzőcuccomat a táskába majd elindultam egy helyi kajálda felé. Annyira éhes voltam - vagy inkább csak a lában vitt -, hogy egyenesen abba a mekibe tartottam, ahova Niallel szoktunk menni. Hoppá. És mint később kiderült, ez egy végzetes nagy hiba volt.

*írói szemszög*
Liam Payne magas termete ellenére próbált elbújni az egyik hátsó boxban, - habár tudta, hogy ez lehetetlen - és reménykedett benne, hogy ma barátja messziről elkerüli ezt a helyet. Tömte magába a gyorséttermi kaját, a lehető leghamarabb le akart lépni - elkerülve az esetleges kínos találkát -, de úgy tűnik az élet utálta őt, ugyanis abban a percben lépett be az ajtón szőke barátja egy elképesztően csinos lánnyal az oldalán.
-Ó... - nyögte megsemmisültem. - Picsába.
Jeges pillantással méregette a csinos, szőke lányt és nagyon, nagyon szerette volna eltenni láb alól. Villámgyorsan megette az ennivalót, a kijárathoz igyekezett, amikor is kínos dolog történt. Hirtelen felbukkant az egyik ismerőse az ajtóban, vidáman integetve - sajnos neki. És ha ez még nem lett volna elég szegény barátunknak, a fiú elkiáltotta magát.:
- Hello Liam! - Ebbe a másodpercben Liam agyában több millió ötlet fogant, hogyan ölhetné meg minden lében kanál barátját, aki nos, rosszkor volt rossz helyen.
- Liam?! - hangzott egy felháborodott kiáltás a gyorsétterem túlsó végéből. Boxoló barátunk úgy gondolta, ideje elhúzni a csíkot.


/Liam/
Teljes erőmből futottam, amerre csak láttam. Épületek, autók és plázák mellett haladtam el - és hál' istennek sikerült leráznom Niall-t. (Vagy csak azt hittem.) Kezemet a térdemre támasztva lihegtem. Ilyenkor - is - örülök neki, hogy jobb futó vagyok mint ő.
- Liam! - hallottam egyre közelebbről, ahogy kiabál. Francba, mégse sikerült leráznom. Újból futni kezdtem egy raktárépület felé. Besprintelten egy nagy dobozszerűség mögé és lapultam. Még levegő se mertem venni. - Liam! - kiabált újra. Jaj menj már haza!, gondoltan mérgesen. Add fel! Hallottam a lépteit - sajnos egyre közelebbről. - Bújj már elő! Tudom, hogy itt vagy valahol! Miért bújkálsz előlem? Egyszer csak megláttam az árnyékát, aztán őt magát is. - Megvagy! - terült szét egy győztes vigyor a képén, aztán hirtelen elkomorult. - Hogy képzelted, hogy elmész kajálni az éttermünkbe, és csak úgy szó nélkül elsomfordálsz?!
- Hát... én... - dadogtam össze-vissza.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét. A legjobb védekezés a támadás.
- Ez most egy kihallgatás? Milyen jogon vonsz te kérdőre engem?!
- Huh. Mondjuk azon a jogon, hogy a barárod vagyok! Mi a faszért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?! Szarba se veszel! Ez a büdös nagy igazság! - Már a nyelvemen volt valami frappáns visszavágás, de akkor rájöttem, hogy teljesen igaza van. Nem tudtam mivel visszavágni... Vesztettem.
- Én... - kezdtem el de nem tudtam folytatni.
- Igen? Te?! - nézett a szemembe kihívó tekintettel, hisz tudta, hogy nem tudok erre mit mondani. Tudtam, hogy jogosan akadt ki rám.
- Én... sajnálom - szorítottam össze a számat. Tessék, kimondtam! Azelőtt soha senkinek nem mondtam még ezt.
- Hogy...mi?! Sajnálod?! Hát azzal már egy kicsit elkéstél bazdmeg! - ordibált. Na jó, azt hajlandó voltam kimondani, hogy sajnálom, de azt senkinek nem engedem, hogy kiabáljon velem. Na azt már nem! Mégis kinek képzeli magát?!
- Ne ordibálj velem, vili? - kezdtem komolyan bedühödni. - Ne csináld a műsort. Bocsánatot kértem, mi a faszt csináljak még?! Ha azt várod, hogy boruljak térdre előtted, és úgy kérjek bocsánatot, akkor azt várhatod bazdmeg! Nem süllyedek olyan mélyre! Én senkinek nem hunyászkodtam meg soha életemben, és nem most fogom elkezdeni, pont veled! Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Sütött az arcáról a zavarodottság és a megbántottság. Helyes! Még feleannyira sem zavarodott mint én!
- Azért ezt nem néztem volna ki belőled... - mondta halkan és elment.
- A jó kurva életbe! - kiabáltam és belerúgtam egyet az épület falába. Csak ütöttem, vágtam a falat és közben arra gondoltam, hogy lehet ilyen pöcs. Legszívesebben letéptem volna a fejét! Mélyeket lélegeztem és lassan hazaindultam. Otthon se puszi se pá, bedőltem az ágyba és kimerülten álomba zuhantam. Az éjszaka közepén kopogásra ébredtem. Ki a fasz lehet az ilyenkor?! Dühösen letrappoltam a lépcsőn, és amikor kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok. - Anya?! Te... te meg hogy kerülsz ide?!