Chapter 4. ~ Megbolondultam?

 /Liam/
Másnap reggel a hasam korgására keltem. Hát persze... tegnap elfelejtettem kajálni. Se reggeli, se ebéd, se vacsora. Csoda, hogy eddig kibírtam! Fütyörészve - nem tudom honnan jött ez a hirtelen jókedv - sétáltam le a lépcsőn, hogy nekiálljak a rántottámnak. Közben elkészítettem a kávémat, és nem figyeltem a rántottára, ezért persze hogy odaégettem. No sebaj. Így is jó lesz, ha már nem ettem 24 teljes órája. Most bármi jó. Na jó, azért a csiga meg az ilyenek kizárva! Nem eszek semmi tengeri herkentyűt! Még a gyomrom is felfordulok a gondolattól. Na jó, vissza a reggelire. Jóízűen elfogyasztottam - még ha egy kicsit égett íze is volt -, majd felvánszorogtam a lépcsőn, valami normális ruha után kutatva. Felvettem valamit, majd felkaptam az edzőcuccomat, ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót és elindultam az edzőterem felé. Úgy gondoltam, hogy nem lesz elég az edzéshez egy odaégett rántotta, ezért vettem a büfében egy szendvicset. A szendviccsel a gyomromban elindultam az öltöző felé. Lassan bandukoltam a folyosón, amikor is belém futott az egyik edző. Kicsit sietős volt neki.
- Ó de jó, éppen téged kereslek! - lihegett, a kezét a térdére támasztva.
- Reggelt! - köszöntöttem vidáman. - Miért keres?
- Tegnap járt itt egy fiú, és téged keresett.
- Milyen... fiú? Hogy nézett ki? - sápadtan el fokozatosan.
- Szőkésbarna haj, körülbelül 175 centi, eléggé feldúltnak nézett ki. Azt kérte, hogy amint átadom ezt az üzenetet, azonnal hívd fel! - hadarta el.
-Oo. Értem. Köszönöm - sprinteltem az öltözőbe és bezárkóztam. Szóval itt is keresett. És lehet, hogy a házamnál is fog! De én... nem akarok vele találkozni! Még nem készültem fel rá. És... félek. Magamnak is nehéz volt beismerni, de kétségtelenül így volt. Menekültem attól a ténytől, hogy Niall-nek nem vagyok elég. Tudom, butaság, de akkor is így van. Átöltöztem és átsétáltam a pályára. Bevallom, kicsit felhergeltem magam. Néha jobban megy ilyenkor. Tudtam, hogy az egészségemnek nem tesz jót, de nem igazán érdekelt... Pár óra múlva izzadtan és kifulladva mentem zuhanyozni. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Jól van, menni fog ez. Csak nem fogok elájulni! Korgott a hasam. Nem, úgy hallom, inkább éhen fogok halni. Elnevettem magam a saját hülyeségemen. Gyorsan megtörölköztem, magamra kapkodtam a ruháimat, begyűrtem az edzőcuccomat a táskába majd elindultam egy helyi kajálda felé. Annyira éhes voltam - vagy inkább csak a lában vitt -, hogy egyenesen abba a mekibe tartottam, ahova Niallel szoktunk menni. Hoppá. És mint később kiderült, ez egy végzetes nagy hiba volt.

*írói szemszög*
Liam Payne magas termete ellenére próbált elbújni az egyik hátsó boxban, - habár tudta, hogy ez lehetetlen - és reménykedett benne, hogy ma barátja messziről elkerüli ezt a helyet. Tömte magába a gyorséttermi kaját, a lehető leghamarabb le akart lépni - elkerülve az esetleges kínos találkát -, de úgy tűnik az élet utálta őt, ugyanis abban a percben lépett be az ajtón szőke barátja egy elképesztően csinos lánnyal az oldalán.
-Ó... - nyögte megsemmisültem. - Picsába.
Jeges pillantással méregette a csinos, szőke lányt és nagyon, nagyon szerette volna eltenni láb alól. Villámgyorsan megette az ennivalót, a kijárathoz igyekezett, amikor is kínos dolog történt. Hirtelen felbukkant az egyik ismerőse az ajtóban, vidáman integetve - sajnos neki. És ha ez még nem lett volna elég szegény barátunknak, a fiú elkiáltotta magát.:
- Hello Liam! - Ebbe a másodpercben Liam agyában több millió ötlet fogant, hogyan ölhetné meg minden lében kanál barátját, aki nos, rosszkor volt rossz helyen.
- Liam?! - hangzott egy felháborodott kiáltás a gyorsétterem túlsó végéből. Boxoló barátunk úgy gondolta, ideje elhúzni a csíkot.


/Liam/
Teljes erőmből futottam, amerre csak láttam. Épületek, autók és plázák mellett haladtam el - és hál' istennek sikerült leráznom Niall-t. (Vagy csak azt hittem.) Kezemet a térdemre támasztva lihegtem. Ilyenkor - is - örülök neki, hogy jobb futó vagyok mint ő.
- Liam! - hallottam egyre közelebbről, ahogy kiabál. Francba, mégse sikerült leráznom. Újból futni kezdtem egy raktárépület felé. Besprintelten egy nagy dobozszerűség mögé és lapultam. Még levegő se mertem venni. - Liam! - kiabált újra. Jaj menj már haza!, gondoltan mérgesen. Add fel! Hallottam a lépteit - sajnos egyre közelebbről. - Bújj már elő! Tudom, hogy itt vagy valahol! Miért bújkálsz előlem? Egyszer csak megláttam az árnyékát, aztán őt magát is. - Megvagy! - terült szét egy győztes vigyor a képén, aztán hirtelen elkomorult. - Hogy képzelted, hogy elmész kajálni az éttermünkbe, és csak úgy szó nélkül elsomfordálsz?!
- Hát... én... - dadogtam össze-vissza.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét. A legjobb védekezés a támadás.
- Ez most egy kihallgatás? Milyen jogon vonsz te kérdőre engem?!
- Huh. Mondjuk azon a jogon, hogy a barárod vagyok! Mi a faszért nem veszed fel a telefont, ha hívlak?! Szarba se veszel! Ez a büdös nagy igazság! - Már a nyelvemen volt valami frappáns visszavágás, de akkor rájöttem, hogy teljesen igaza van. Nem tudtam mivel visszavágni... Vesztettem.
- Én... - kezdtem el de nem tudtam folytatni.
- Igen? Te?! - nézett a szemembe kihívó tekintettel, hisz tudta, hogy nem tudok erre mit mondani. Tudtam, hogy jogosan akadt ki rám.
- Én... sajnálom - szorítottam össze a számat. Tessék, kimondtam! Azelőtt soha senkinek nem mondtam még ezt.
- Hogy...mi?! Sajnálod?! Hát azzal már egy kicsit elkéstél bazdmeg! - ordibált. Na jó, azt hajlandó voltam kimondani, hogy sajnálom, de azt senkinek nem engedem, hogy kiabáljon velem. Na azt már nem! Mégis kinek képzeli magát?!
- Ne ordibálj velem, vili? - kezdtem komolyan bedühödni. - Ne csináld a műsort. Bocsánatot kértem, mi a faszt csináljak még?! Ha azt várod, hogy boruljak térdre előtted, és úgy kérjek bocsánatot, akkor azt várhatod bazdmeg! Nem süllyedek olyan mélyre! Én senkinek nem hunyászkodtam meg soha életemben, és nem most fogom elkezdeni, pont veled! Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. Sütött az arcáról a zavarodottság és a megbántottság. Helyes! Még feleannyira sem zavarodott mint én!
- Azért ezt nem néztem volna ki belőled... - mondta halkan és elment.
- A jó kurva életbe! - kiabáltam és belerúgtam egyet az épület falába. Csak ütöttem, vágtam a falat és közben arra gondoltam, hogy lehet ilyen pöcs. Legszívesebben letéptem volna a fejét! Mélyeket lélegeztem és lassan hazaindultam. Otthon se puszi se pá, bedőltem az ágyba és kimerülten álomba zuhantam. Az éjszaka közepén kopogásra ébredtem. Ki a fasz lehet az ilyenkor?! Dühösen letrappoltam a lépcsőn, és amikor kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok. - Anya?! Te... te meg hogy kerülsz ide?!