Chapter 7. ~ „Kellemes” meglepetés

 Hát sziasztok édeseim!:3 

Nagyon, nagyon sajnálom, hogy múlthéten nem hoztam frisset, de az történt, hogy elkezdtem írni a részt, és amikor visszaolvastam, akkor egyszerűen erőltetettnek éreztem az egészet.. és nem volt semmi ihletem. Hát…igen. De most már megírtam az újat, és remélem tetszeni fog nektek. Nagyon köszönöm a komikat, hihetetlenek vagytok, de komolyan!:)<3 Imádlak titeket<3 x3 A részről csak annyit, hogy…ne öljetek meg!:D I hope u like it, puszi, jó olvasást

/Liam/

Hideg, szeles reggelre ébredtem Niall karjaiban. Boldogan elmosolyodtam – ezt meg tudnám szokni -, és nyomtam egy gyengéd „jóreggelt” puszit az arcára, aztán a szájára. Ennél már megrezzent a szempillája.
- Minden reggel erre akarok ébredni – motyogta álmosan. Rekedtesen felnevetettem.
- Meg tudjuk oldani – kacsintottam. – Jó reggelt álomszuszék.
- Szexi a hangod – hümmögött. Újból felnevettem.
- Jól aludtál? – kérdeztem miközben a haját babráltam. – Mármint a körülményekhez képest.
- Hát attól függetlenül, hogy majd' megfagytam, és rohadtul éhes vagyok, attól függetlenül jól – mosolyodott el. – De csak mert veled aludtam – mondta, és hozzám bújt. Awwww.
- Dettó.. – motyogtam.
– Figyu.. szerintem menjünk haza kajálni, mert már legalább kétszer éhen haltam – nevettem.
- Egyetértek – bólintott, és felült. Ásított egy nagyot, és beletúrt a hajába. Imádnivalóan kócos lett.
- Felhúzol? – szerencsétlenkedtem a földön, amikor a hatodik próbálkozásra sem tudtam felülni. Nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta felém. Megragadtam a kezét - közben persze összekulcsoltam az ujjainkat – és felálltam. Amikor meglátta összekulcsolódó ujjainkat – amik megjegyzem remekül mutattak együtt – édesek elmosolyodott. Azt hiszem kihagyott egyet a szívem. Lassan hazabandukoltunk, majd rögtön feltúrtuk a hűtőt, és megettünk minden ehetőt. Nem viccelek! Minden ehetőt. Pár órával később teli hassal, pukkadásig telve ültünk a kanapén, és meg se tudtunk mozdulni.
- Azt hiszem, most teleettem magam egy évre – röhögött.
- Azt meghiszem – bólogattam. – Most odamennék, hogy berakjak valami filmet, de nem tudok megmozdulni – mondtam komolyan, de a végén elröhögtem magam a szerencsétlenségemen.
- Aaaaa, ne is mondd.. – forgatta meg a szemét.
– Itt fogok meghalni unalmamban. - Végül anya kegyelmezett meg nekünk. Lejött és bekapcsolt egy filmet nekünk. Ég áldja meg érte! Mire vége lett, addigra már mi is jobban lettünk. Pont ki akartam menni a mosdóba, amikor csöngettek. Sóhajtottam egy nagyot, és elszámoltam 20-ig magamban. Az ajtóhoz trappoltam, és reméltem, hogy nyomós oka van rá, hogy ilyenkor zaklat... Akárki is az...  Feltártam az ajtót és...
- Alaana?! És... már bocs, de te ki vagy?!
- Hello Liam!! – mondta mézesmázosan, rebegtetve a szempilláit... az exem. Nyeltem egyet. Tuti, hogy azért jött, hogy bekavarjon. Ismerem..
- Te meg hogy kerülsz ide?!
- Meglátogatlak – jött az ésszerű válasz. – Hiányoztam? - Őszintén? Mint a púp a hátamról...
- Nagyon – mondtam szarkasztikusan. – Ő ki? – böktem a fejemmel a mellette álló lányra.
- A húgom – vont vállat.
- És ő miért jött? – kérdeztem összeszűkített szemmel. Nem tetszik ez nekem... Miért hozná magával a húgát – ha nem hátsó szándékkal?!
- Hogy főzzön nekünk – forgatta meg a szemét. – Mert nem hagyhattam otthon, idióta. A házunkat épp felújítják, szóval nincs hol laknunk – mondta, és csípőre tette a kezét.  – Ugye befogadsz minket addig?
- Csábító... de nem. – vigyorogtam gonoszan. Már csak ők hiányoztak nekem...
- Kiraknál minket az utcára, te idióta? Te, a nagy Liam Payne? Kiraknál két ártatlan lányt a hideg utcára? - tette a kezét a szívére, mint akinek annyira fáj.
- Ó fogd már be! Tudod, azzal nem érsz el sokat, hogy idiótának hívsz – mosolyogtam hányingerkeltően szívélyesen.
- Ugyan Liam, mégse dobhatod ki őket az utcára novemberben! – szólalt meg most először 10 perc után Niall.
- Picsába... - motyogtam. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna.
– Rendben... legyen – adtam meg magam egy nagy sóhajtás közepette. – Gyertek be – tártam szélesebbre az ajtót.
- Ezaz! Köszönjük Liambaba! – tapsikolt Alaana, mint egy idióta.
- De ha még egyszer Liam babának hívsz, megöllek - Figyelem nélkül hagyva a fenyegetésemet, betipegett (a minimum 10 centis tűsarkújában) a nappaliba a húga kíséretében. Megforgattam a szememet.
- Ezt most muszáj volt mondanod? – kérdeztem Niall-től fojtott hangon. – Már majdnem sikerült leráznom őket.
- Liam – sóhajtott. – Tényleg kiraktad volna őket a hideg utcára NOVEMBERBEN? Te nem vagy ilyen szívtelen. De most igen! - gondoltam kétségbeesetten.
- Hmph. – válaszoltam. Kezdett már nagyon elegem lenni. – Te nem ismered Alaana-t. Kész rémálom a csaj. Majd meglátod! Az igaz, hogy a húgát nem ismerem, de hát testvérek könyörgöm! Biztos, hogy nagyon sok dologban hasonlítanak egymásra... Hála istennek. – fejezetem be gúnyosan.
- Liam... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Megyek és kerítek valami szobát, ahol aludhatnak – sóhajtottam egy nagyot, és utánuk indultam, magam mögött hagyva a tanácstalanul álldogáló Niall-t. Morcos voltam. Csupa nagybetűvel. Megmutattam a vendégszobát a lányoknak – illetve bemutattam -, és hogy hol találhatják a vécét. Magyarán a fontos dolgokat. Alaana-nak nem tetszett a vendégszoba, úgyhogy beszóltam neki, hogy örüljön, hogy egyáltalán befogadtam őket. Ezután – érdekes módon – csendben maradt. Szerencséjére... Visszamentem a hallba, de Niall-t már nem találtam ott. Gondoltam biztosan a szobámban van. Úgy is volt. Ahogy benyitottam, észrevettem, hogy az ablakon bámul ki. Éreztem, hogy nyugtalan. Nem tudom hogyan, de éreztem. És én mindennél jobban megakartam nyugtatni. Mögé léptem, átkaroltam a hasát, és a vállára fektettem az államat. - Min agyalsz? – kérdeztem halkan, nyomva egy puszit a nyakára. Megrázta a fejét. - Most komolyan. – magam felé fordítottam. – Min gondolkodsz olyan nagyon?
- Nem agyalok. Csak rossz kedvem van – mondta kedvetlenül. Sóhajtottam.
- De hát miért? – fürkésztem a szemét, és próbáltam rájönni mi baja lehet. Nem szokott ilyet csinálni…
- Hagyjuk. Fáradt vagyok, Liam. – mondta és arrébb rakott. – Menjünk lefeküdni.
- De hát...! – szóhoz se jutottam. Az arcára néztem. Nagyon morcos volt. – Hát jó. Menjünk - Lekapcsoltam a lámpát, és én is bebújtam a takaró alá. Átakartam ölelni, de nem mertem. Amikor ilyen hangulatban van, akkor inkább érek hozzá, mert nem akarom felidegelni. Pedig hiányzott mellőlem. Tudom, tudom, hogy ott volt feküdt mellettem, de mégis olyan volt, mint kilométerekre lenne tőlem...