Sziasztok, még élő
olvasók!:'D (mert remélem vagytok valamennyien..) Ne haragudjatok, hogy
ennyire megkésve hozom a részt (már megint), de borzalmasan kevés
szabadidőm van. Minden nap kb. 2 perc alatt eltelik. Rohanok reggel a
suliba. Benn ülök, mint egy előhalott. Próbálok figyelni az órákon, ami
nem mindig megy. Hazarohanok, ismét. Megkajálok. Tanulok. Fürdök.
Kajálok. És bedőlök az ágyba, mint egy farönk xddd
Hat ez így most elég untató volt, és gondolom nem érdekelt senkit, de
azért leírtam hogy tudjátok, hogy nem azért késtem ennyit az új résszel,
mert imádok késni lel, vagy mert már nem szeretem a történetet, hanem
azért nem, mert siralmasan kevés az időm. Ezt a rövidke kis részt is
akkor dobtam össze, amikor előző héten egy napot hiányoztam a suliból
(nem, nem azért mert annyira jó tanuló vagyok, hogy ez jár nekem, hanem
mert rosszul voltam). Na, és aznap összehoztam ezt. Mert már nagyon
hiányzott a töri:) (mármint ez a történet xd) De megint sokat pofáztam
jaj D:: na mindegy. A végére meg csak annyit, hogy a legközelebbi
hosszabb lesz és gyorsabban hozom (megígérem!), és abban mar több
dologra is fény derül...
I hope you'll like it, puszi jó olvasást ! :)
/Niall/
Az ágyamon feküdtem, és azt hiszem elaludtam. Nyögve rápillantottam
a telefonom kijelzőjére, ami hajnali négyet mutatott, Ahh, remek. Már megint
bealudtam vacsora nélkül. Aztán beugrott valami sokkal fontosabb dolog, mint a
kaja; Liam! Hiszen egész nap színét sem láttam. Na jó, ez nem teljesen igaz.
Amióta elviharzott itthonról, azóta nem láttam. Hol a francban lehet?!
Bepötyögtem a számát a mobilomba, tárcsáztam, és vártam. Kicsöngött, de nem
vette fel. Hát persze, miért is venné fel? Mérgesen lecsaptam, és hosszú
percekig csak meredtem magam elé üveges tekintettel. Most mégis mit csináljak?
Tudom, tudom, más erre azt mondaná, hogy felnőtt ember, tud vigyázni magára. És
hát egy „csöppet” idegesen rohant el. Alaanáék biztos azt mondanák, hogy csak
elment egyet bulizni, hogy levezesse a feszültséget. De nem. Liam nem ilyen. És
én… féltem. Féltem, hogy valami hülyeséget csinál. Miután írtam neki vagy ezer
SMS-t, hogy hívjon vissza, vagy üzenjen, hogy hol van, nagy nehezen
visszafeküdtem aludni.
Nem is kell mondanom, hogy szörnyen kialvatlan voltam másnap
reggel.
/Liam/
Nagyon különöset álmodtam. Álmomban összevesztem Niall-el
valami nagyon értelmetlen dolgon, aztán elrohantam hazulról. És amikor indultam
volna haza, valaki rámlőtt… Nem, nem csak úgy véletlenül rám, hanem pont rám.
Én voltam a célpont.
Utána pedig már semmire nem emlékszem. Viszont valahol
belül, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem csak egy álom volt… hanem a
valóság.
Az első gondolatom az volt, amikor felébredtem, hogy valami
furcsa szag csípi az orromat. Pár perc múlva már be tudtam azonosítani a
kellemetlen szagot. Felmosószer.
Lassan, pislogva kinyitottam a szemem. Körülnéztem. Fehér
falak vettek körül, ahová csak néztem. És egy műszer idegesítően csipogott pár
méterre a fejemtől. Lehunytam a szemem, és hatalmasat sóhajtottam. Kórház. Már
csak ez hiányzott…
Óvatosan kinyitottam a szememet és lassan lenéztem a
testemre. Semmim nem volt bekötve. Szóval nem a lábammal van baj, konstatáltam
megkönnyebbülten.
De akkor mégis mi…? És akkor megpillantottam a bal vállamat.
Körülbelül akkora kötés volt rajta, mint a fejem. Ha nem nagyobb. Te jó isten.
Akkor tényleg nem csak álom volt. Jézusom. Pedig annyira reménykedtem.
/Niall/
Reggel nyűgösen keltem. Felültem, nyújtózkodtam egyet és leborultam
az ágyról. Halkan káromkodva talpra kecmeregtem és ásítottam egyet. Megvakartam
a hátamat és lecsekkoltam a telefonomat. 0 üzenet. Mégis mi a szar lehet vele?!
Mintha valaki meghallotta volna a gondolatomat, megcsörrent a telefonom.
Ismeretlen szám. Kikerekedett szemekkel meredtem a képernyőre, majd óvatosan
lenyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.
- - Halló? – szóltam bele bizonytalanul.
-
- Jó reggelt kívánok. Ön Niall Horan? – szólt bele
egy ismeretlen férfihang.
- - Igen, én vagyok. Miről van szó?
-
- Ön Liam James Payne hozzátartozója?
-
- Igen, az egyik barátja vagyok. Mi történt vele? –
kezdtem nyugtalan lenni. Ki ez az ember, és miért keres hajnalok hajnalán?
-
- A barátja megsérült. Az éjszaka közepén hozták
be, súlyos vállsérüléssel-
- - Jézusom! – kaptam egy kezemmel a fejemhez.
Éreztem, hogy remegni kezd a szám. Gyorsan lenyeltem a könnyeimet, és
megpróbáltam higgadt maradni. – De hát…
mégis mi történt vele?!
-
- Rálőttek – mondta ki a halálos szót. Számomra
legalábbis annak hangzott.
- - Hol van? Melyik kórházban? Azonnal oda kell
mennem! – A kezem remegett, a sírás kerülgetett és teljesen össze voltam
zuhanva.
-
- Kérem uram nyugodjon meg! Máris küldök önért egy
taxit. Ilyen állapotban ne, vezethet.
-
- Igen, taxit… küldje gyorsan. Mielőtt még
elájulok.
-
- Küldöm, de addig próbáljon meg egy kicsit
megnyugodni. Viszont hallásra!
-
- Viszhall! - Remegő ujjakkal lenyomtam a piros
gombot és lerogytam az ágyra. Hát ezért nem hívott, nem válaszolt az
üzeneteimre. Édes istenem. Könyörgöm, csak ne legyen komolyabb baja. Azt sosem
bocsátom meg magamnak. Hol van már az az istenverte taxi?! Mintha csak
meghallották volna a kérésemet, dudáltak kint. Gyorsan felrángattam magamra egy
pólót, fekete nadrágot, cipőt, a zsebembe süllyesztettem a telefonomat, és
lesprinteltem a lépcsőn.
-
- Indítson a kórházba! – Szerencsétlen ellenkezni
sem mert, ahogy rá meredtem. Körülbelül 10 perc múlva már a
kórház előtt voltunk. Kipattantam a taxiból, és berontottam az ajtón. Úgy
éreztem, mintha repülnék. Azonnal a recepcióhoz tolakodtam. Mindenki felháborodottan
kiabált csúnyábbnál csúnyább szavakat, de nekem csak Liam létezett abban a
pillanatban.
- - Merre… van… Liam Payne… kórterme? – lihegtem, a
térdemre támaszkodva. Az agyonsminkelt nőci lassan felnézett rám felsőbbrendű
tekintettel, és kinyögte:
-
- 6-os
kórterem.
- - Kösz! – Kiáltottam még oda, miközben már
futottam a lift felé. Végre megérkezett. Már nem azért, de egy kórházban nem
gyorsabbnak kéne lennie a liftnek? Beszálltam, és vagy hatszor egymás után
megnyomtam az első emeletet. 2 perc múlva már felértem és kirontottam a
liftből. És most jött a kérdés, hogy melyik ajtón kéne bemenni? Bazzeg. Mielőtt
még benyithattam volna bármelyik ajtón is, egy orvos közeledett felém.
-
- Mr. Horan? – kérdezte.
-
- Igen – bólintottam. – Hol van Liam?
-
- Nyugodjon meg, el kell mondanom valamit – tette a
kezét a vállamra és lenyomott egy székre.
- - Mi? Ugye… ugye nem lehet, hogy megh…
-
- Nem! Nem, dehogyis! Csak arról van szó, hogy...
nos – megköszörülte a torkát – Mr. Payne reggel felébredt, de visszaaludt. És
nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni.
-
- Mi?
-
- Mármint, nincs kómában, de nagyon mélyen alszik.
És nem akarjuk felébreszteni. Nagyon sok vért vesztett… - Remegve sóhajtottam
egyet.
-
- Bemehetek hozzá? – néztem rá reménykedve.
- - Természetesen – bólintott és az egyik ajtó felé
terelt. Rátettem a kezem a kilincsre, és az orvosra pillantottam. – Menjen csak!
– bólintott halványan mosolyogva. – Én nem akarok zavarni.
- - Köszönök mindent, doktor úr – motyogtam. Lassan
lenyomtam a kilincset, és benyitottam a félig még sötét szobába. Az a látvány,
ami fogadott… valami szívszorító volt. Liam olyan elhagyatottnak látszott azon
az óriási fehér kórházi ágyon. És az a nagy kötés a bal vállán… - Istenem… - suttogtam. Gyorsan átszeltem a
távolságot az ajtó és az ágy között, és leültem egy kis székre. Óvatosan a
kezembe fogtam a jobb kezét és lágyan megsimogattam. – Annyira sajnálom Liam.
Én nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én… nem is tudom, hogy mit akartam. Ezt
sosem fogom megbocsájtani magamnak. Legalább te meg tudsz nekem bocsátani? – A mellkasára
hajtottam a fejemet, közel a nyakához, és csak sírtam és sírtam. Örültem, hogy
senki nem lát így. – Nagyon szeretlek – motyogtam. Egy könnycsepp legördült,
egyenesen az arcára. – Kérlek, ébredj
fel. Szükségem van az ölelésedre.
*egy hét múlva*
S Szinte egész héten minden nap
bent virrasztottam Liamnél, de nem ébredt fel…
