Chapter 9.

Sziasztok, még élő olvasók!:'D (mert remélem vagytok valamennyien..) Ne haragudjatok, hogy ennyire megkésve hozom a részt (már megint), de borzalmasan kevés szabadidőm van. Minden nap kb. 2 perc alatt eltelik. Rohanok reggel a suliba. Benn ülök, mint egy előhalott. Próbálok figyelni az órákon, ami nem mindig megy. Hazarohanok, ismét. Megkajálok. Tanulok. Fürdök. Kajálok. És bedőlök az ágyba, mint egy farönk xddd Hat ez így most elég untató volt, és gondolom nem érdekelt senkit, de azért leírtam hogy tudjátok, hogy nem azért késtem ennyit az új résszel, mert imádok késni lel, vagy mert már nem szeretem a történetet, hanem azért nem, mert siralmasan kevés az időm. Ezt a rövidke kis részt is akkor dobtam össze, amikor előző héten egy napot hiányoztam a suliból (nem, nem azért mert annyira jó tanuló vagyok, hogy ez jár nekem, hanem mert rosszul voltam). Na, és aznap összehoztam ezt. Mert már nagyon hiányzott a töri:) (mármint ez a történet xd) De megint sokat pofáztam jaj D:: na mindegy. A végére meg csak annyit, hogy a legközelebbi hosszabb lesz és gyorsabban hozom (megígérem!), és abban mar több dologra is fény derül... I hope you'll like it, puszi jó olvasást ! :)

/Niall/

 Az ágyamon feküdtem, és azt hiszem elaludtam. Nyögve rápillantottam a telefonom kijelzőjére, ami hajnali négyet mutatott, Ahh, remek. Már megint bealudtam vacsora nélkül. Aztán beugrott valami sokkal fontosabb dolog, mint a kaja; Liam! Hiszen egész nap színét sem láttam. Na jó, ez nem teljesen igaz. Amióta elviharzott itthonról, azóta nem láttam. Hol a francban lehet?! Bepötyögtem a számát a mobilomba, tárcsáztam, és vártam. Kicsöngött, de nem vette fel. Hát persze, miért is venné fel? Mérgesen lecsaptam, és hosszú percekig csak meredtem magam elé üveges tekintettel. Most mégis mit csináljak? Tudom, tudom, más erre azt mondaná, hogy felnőtt ember, tud vigyázni magára. És hát egy „csöppet” idegesen rohant el. Alaanáék biztos azt mondanák, hogy csak elment egyet bulizni, hogy levezesse a feszültséget. De nem. Liam nem ilyen. És én… féltem. Féltem, hogy valami hülyeséget csinál. Miután írtam neki vagy ezer SMS-t, hogy hívjon vissza, vagy üzenjen, hogy hol van, nagy nehezen visszafeküdtem aludni.

Nem is kell mondanom, hogy szörnyen kialvatlan voltam másnap reggel.

/Liam/

Nagyon különöset álmodtam. Álmomban összevesztem Niall-el valami nagyon értelmetlen dolgon, aztán elrohantam hazulról. És amikor indultam volna haza, valaki rámlőtt… Nem, nem csak úgy véletlenül rám, hanem pont rám. Én voltam a célpont.

Utána pedig már semmire nem emlékszem. Viszont valahol belül, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem csak egy álom volt… hanem a valóság.

Az első gondolatom az volt, amikor felébredtem, hogy valami furcsa szag csípi az orromat. Pár perc múlva már be tudtam azonosítani a kellemetlen szagot. Felmosószer.

Lassan, pislogva kinyitottam a szemem. Körülnéztem. Fehér falak vettek körül, ahová csak néztem. És egy műszer idegesítően csipogott pár méterre a fejemtől. Lehunytam a szemem, és hatalmasat sóhajtottam. Kórház. Már csak ez hiányzott…

Óvatosan kinyitottam a szememet és lassan lenéztem a testemre. Semmim nem volt bekötve. Szóval nem a lábammal van baj, konstatáltam megkönnyebbülten.

De akkor mégis mi…? És akkor megpillantottam a bal vállamat. Körülbelül akkora kötés volt rajta, mint a fejem. Ha nem nagyobb. Te jó isten. Akkor tényleg nem csak álom volt. Jézusom. Pedig annyira reménykedtem.

/Niall/

Reggel nyűgösen keltem. Felültem, nyújtózkodtam egyet és leborultam az ágyról. Halkan káromkodva talpra kecmeregtem és ásítottam egyet. Megvakartam a hátamat és lecsekkoltam a telefonomat. 0 üzenet. Mégis mi a szar lehet vele?! Mintha valaki meghallotta volna a gondolatomat, megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. Kikerekedett szemekkel meredtem a képernyőre, majd óvatosan lenyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

-         - Halló? – szóltam bele bizonytalanul.

-          - Jó reggelt kívánok. Ön Niall Horan? – szólt bele egy ismeretlen férfihang.

-          - Igen, én vagyok. Miről van szó?

-          - Ön Liam James Payne hozzátartozója?

-        - Igen, az egyik barátja vagyok. Mi történt vele? – kezdtem nyugtalan lenni. Ki ez az ember, és miért keres hajnalok hajnalán?

-          - A barátja megsérült. Az éjszaka közepén hozták be, súlyos vállsérüléssel-

-    - Jézusom! – kaptam egy kezemmel a fejemhez. Éreztem, hogy remegni kezd a szám. Gyorsan lenyeltem a könnyeimet, és megpróbáltam higgadt maradni.  – De hát… mégis mi történt vele?!

-          - Rálőttek – mondta ki a halálos szót. Számomra legalábbis annak hangzott.

-         - Hol van? Melyik kórházban? Azonnal oda kell mennem! – A kezem remegett, a sírás kerülgetett és teljesen össze voltam zuhanva.

-          - Kérem uram nyugodjon meg! Máris küldök önért egy taxit. Ilyen állapotban ne, vezethet.

-          - Igen, taxit… küldje gyorsan. Mielőtt még elájulok.

-          - Küldöm, de addig próbáljon meg egy kicsit megnyugodni. Viszont hallásra!

-          - Viszhall! - Remegő ujjakkal lenyomtam a piros gombot és lerogytam az ágyra. Hát ezért nem hívott, nem válaszolt az üzeneteimre. Édes istenem. Könyörgöm, csak ne legyen komolyabb baja. Azt sosem bocsátom meg magamnak. Hol van már az az istenverte taxi?! Mintha csak meghallották volna a kérésemet, dudáltak kint. Gyorsan felrángattam magamra egy pólót, fekete nadrágot, cipőt, a zsebembe süllyesztettem a telefonomat, és lesprinteltem a lépcsőn.

-          - Indítson a kórházba! – Szerencsétlen ellenkezni sem mert, ahogy rá meredtem. Körülbelül 10 perc múlva már a kórház előtt voltunk. Kipattantam a taxiból, és berontottam az ajtón. Úgy éreztem, mintha repülnék. Azonnal a recepcióhoz tolakodtam. Mindenki felháborodottan kiabált csúnyábbnál csúnyább szavakat, de nekem csak Liam létezett abban a pillanatban.

-         - Merre… van… Liam Payne… kórterme? – lihegtem, a térdemre támaszkodva. Az agyonsminkelt nőci lassan felnézett rám felsőbbrendű tekintettel, és kinyögte:

-         - 6-os kórterem.

-        - Kösz! – Kiáltottam még oda, miközben már futottam a lift felé. Végre megérkezett. Már nem azért, de egy kórházban nem gyorsabbnak kéne lennie a liftnek? Beszálltam, és vagy hatszor egymás után megnyomtam az első emeletet. 2 perc múlva már felértem és kirontottam a liftből. És most jött a kérdés, hogy melyik ajtón kéne bemenni? Bazzeg. Mielőtt még benyithattam volna bármelyik ajtón is, egy orvos közeledett felém.

-          - Mr. Horan? – kérdezte.

-          - Igen – bólintottam. – Hol van Liam?

-          - Nyugodjon meg, el kell mondanom valamit – tette a kezét a vállamra és lenyomott egy székre.

-          - Mi? Ugye… ugye nem lehet, hogy megh…

-       - Nem! Nem, dehogyis! Csak arról van szó, hogy... nos – megköszörülte a torkát – Mr. Payne reggel felébredt, de visszaaludt. És nem tudjuk, hogy mikor fog felébredni.

-          - Mi?

-         - Mármint, nincs kómában, de nagyon mélyen alszik. És nem akarjuk felébreszteni. Nagyon sok vért vesztett… - Remegve sóhajtottam egyet.

-          - Bemehetek hozzá? – néztem rá reménykedve.

-        - Természetesen – bólintott és az egyik ajtó felé terelt. Rátettem a kezem a kilincsre, és az orvosra pillantottam. – Menjen csak! – bólintott halványan mosolyogva. – Én nem akarok zavarni.

-        - Köszönök mindent, doktor úr – motyogtam. Lassan lenyomtam a kilincset, és benyitottam a félig még sötét szobába. Az a látvány, ami fogadott… valami szívszorító volt. Liam olyan elhagyatottnak látszott azon az óriási fehér kórházi ágyon. És az a nagy kötés a bal vállán… - Istenem… - suttogtam. Gyorsan átszeltem a távolságot az ajtó és az ágy között, és leültem egy kis székre. Óvatosan a kezembe fogtam a jobb kezét és lágyan megsimogattam. – Annyira sajnálom Liam. Én nem akartam, hogy ez legyen a vége. Én… nem is tudom, hogy mit akartam. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Legalább te meg tudsz nekem bocsátani? – A mellkasára hajtottam a fejemet, közel a nyakához, és csak sírtam és sírtam. Örültem, hogy senki nem lát így. – Nagyon szeretlek – motyogtam. Egy könnycsepp legördült, egyenesen az arcára.  – Kérlek, ébredj fel. Szükségem van az ölelésedre.

      *egy hét múlva*

S    Szinte egész héten minden nap bent virrasztottam Liamnél, de nem ébredt fel… 

u.i.: ezer bocsánat, hogy ennyire rusnya pocsék szörnyű lett a formátum, nem tudom hogy mi a franc baja van:((( így élvezhetetlen az egész:'( sajnálom:( és azért is elnézést, hogy tele van helyesírási és egyéb hibákkal, de este van, és már majd' meghalok pedig még tanulnom is kéne, de megígértem Dorcinak, hogy ma felrakom a részt.. szóval igen, bocsánat:(

ÚJABB KÖZLEMÉNY

Kedves vagy nem kedves olvasók!!

Sikerült konstatálnom, hogy Dorci szomorú. És ha ő szomorú, akkor én idegbeteg vagyok.
Na szóval, az említett szomorúság oka nem más, mint ez a blog.
Ugyanis a kis nyomim azon pattog, hogy csak 2 komment érkezett a 8. részhez, ami rohadt kevés. Igen. Ő meg ugye tudniillik, mindent megtesz, hogy fasza kis részeket hozzon össze.
És én meg tényleg nem értem, hogy az emberek miért ilyen végtelenül lusták.
Ha egyszer elolvasod a részeket, feliratkozol, látogatod az oldalt, és a rész tetszik, akkor miért olyan nehéz rászánni 2 percet a drága idődből, hogy odabiggyessz egy rohadt kommentecskét.. még azt a szerencsétlen ellenőrző kódot, vagy mi a picsámat is kiiktattam, mert tudom, hogy rohadt idegesítő, és én is gyűlölöm bepötyögni.
Na most. Javítsatok ki, ha tévedek, de énszerintem ennek a blognak van 14 feliratkozója, és van olyan rész, amihez már 6 komment is érkezett..
Én az általam olvasott blogokhoz mindig írok kommentet, mert úgy érzem, tartozom annyival az írónak, hogy ennyit megteszek, ugyanis tudom, hogy egy komment egy bloggernek rohadt sokat jelent.

Szóval most aranyosan megkérlek titeket arra, hogy miután elolvastátok a részeket, legyetek oly' kedvesek, és biggyesszetek oda valami véleményfélét, mert drága barátnőmet nem szeretem szomorúnak látni.
Tényleg... nem tudom vele elhitetni, hogy az ember a blogot elsősorban saját magának a szórakoztatására írja... igen, benne van az is, hogy az olvasók véleménye meg etc..
Na, arra akarok kilyukadni, hogy tényleg... nektek csak pár percbe telik elküldeni egy komit, de neki ez nagyon fontos.. szóval remélem, hogy lesztek annyira kedvesek, hogy hozzájárultok nyomikám öröméhez. Mert tényleg nem tudjátok, hogy mennyire tud örülni egy-két kominak;)
Köszönöm hogy ezt elolvastátok, és remélem segítetek nekem boldoggá tenni eme blog csodálatos íróját:D

p.s.: bocsánat az indulatos mondatokért és a káromkodásért, csak csöppet felhúztam magam

p.s.2: ha továbbra sem látom a komik szaporodását, gondoskodok róla, hogy új rész nélkül maradjatok

figyellek titeket;):D pussz, Kingus /írótok nyomi barátnője/ .xxx

Chapter 8. ~ Half a heart

Sziasztok édeseim! :) Tudom, tudom azt mondtam, hogy a szünet végéig szüneteltetem a blogot, de összeszedtem magam, és megírtam nektek :) Remélem örültök neki :) Nem akarok sokat pofázni, csak annyit mondok - megint -, ne öljetek meg.xddd puszi, jó olvasást! :)

Jaj és majd elfelejtettem én hülye, hogy nagyon nagyon szépen köszönöm az (első!!!) díjamat Stella Dreamernek! Nagyon örültem neki (kár, hogy nem hallottad ahogy sikítoztam.xdd) !! xx

/Liam/

Reggel, amikor felébredtem, az ágyra néztem és keserűen tapasztaltam, hogy Niall már nincs mellettem. Nem is vártam mást, de azért kicsit rosszul esett. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és egy hatalmas ásítás közepette lecsoszogtam a lépcsőn. Legnagyobb meglepetésemre Alaana Es Holly már a konyhapultnál ültek és a kávéjukat iszogatták. Érdekes, gondoltam cinikusan amikor régen Alaanával jártunk, akkor még délben sem tudtam kirugdosni az ágyból. De most, hogy ingyen ihat és ehet nálam, hirtelen fel tud kelni korán. Pfff.

- Reggelt - dobtam le magam egy székre. Alaana és Holly unottan felém fordultak és elmotyogtak valami reggelt félét. Na, szép. - Niall? - kérdeztem. Alaana vállat vont. - Bővebben? - fordultam Hollyhoz.

- Utoljára akkor láttam, amikor kirohant a lakásból, és azt mondta, hogy elmegy bevásárolni. Bólintottam. - De elég rosszkedvűnek látszott - tette hozzá.

- Nocsak, talán gondok vannak a paradicsomban? - kérdezte gúnyosan Alaana.

- Fogd be - dörrentem rá. Hülye picsa - tettem hozzá magamban. A földet bámultam, és azon kaptam magam, hogy idegesít, ahogy a csupasz talpam cuppog a kövön. Nagyon ideges voltam. Szeretten volna már kibékülni Niall-el, csakhogy ehhez én egyedül kevés voltam. Hirtelem kivágódott a bejárati ajtó és egy ideges Niall trappolt be rajta. Lerúgta a cipőjét, kivágta a hűtőajtót, és nekiállt berámolni a cuccokat. - Szia Niall - köszöntem óvatosan. Sosem lehet tudni, hogy éppen milyen hangulatban van. Na jó, ez általánosságban rám volt igaz, de mostanában Niall is kezdett ilyen lenni...

- Csá - vetette oda. Oké... hát az már szinte biztos, hogy nincs jó kedve.

- Fantasztikus megfigyelés - mondta gúnyosan, amiből azt a következtetést vontam le, hogy sajnos hangosan mondtam ki az utolsó mondatot... Baszdmeg. Visszafordult a hűtőhöz és folytatta a pakolást.

- Figyeelj... beszélhetnénk később négyszemközt? - Visszanézett rám fapofával, és egy gunyoros mosoly közepette kijelentette, hogy nem. - Miért NEM? - akadtam ki.

- Mert nincs kedvem hozzá - mondta undokul. Hát jó. Félrelöktem a reggelimet, és felcaplattam az emeletre. Magamra kaptam a kedvenc melegítőmet, a fehér polómat és találomra kiválasztottam egy cipőt. Zsebre dugtam a pénztárcámat és a kocsikulcsot, majd leviharzottam a lépcsőn egyenesen ki a garázsba. Bepattantam a fekete Range Roverbe és gázt adtam. Fogalmam sem volt még, hogy hova megyek, de azt tudtam, hogy egy jó ideig nem megyek haza. Niall egy hisztis pöcs, amikor be van sértődve, Alaanáról és Hollyról nem is beszélve. Most a hátam közepére sem kívánom őket... Elhajtottam a helyi bevásárlóközpont mellett, és a folyó felé vettem az utamat. Nemsokára meg is érkeztem, majd kiszálltam és hangosan becsaptam a kocsiajtót. Leheveredtem a fűbe - nem, nem érdekelt, hogy milyen hideg a föld -, és rágyújtottam. Hanyatt dőltem a fűben, és... és elsírtam magam. Még úgy is ciki volt, hogy nem volt ott rajtam kívül senki. Fújtam ki a füstöt a számból, és közben folytak le a könnycseppek az arcomon. No comment. Olyan hangosan szólalt meg a telefonom a síri csöndben, hogy ijedtemben majnem felugrottam. Az ismerős dallam alatt Niall mosolygós arca nézett rám a telefonból. Nyeltem egy hatalmasat, és nagy nehezen megálltam, hogy ne vegyem fel. Most úgy sem tudnék mit mondani neki. Szégyenkezve vettem észre, hogy még mindig sírok, és hogy annyira remeg a kezem, hogy kis híján kiesett a kezemből a telefon. Fogalmam sincs, hogy miért, de hirtelen felugrottam, és a kocsihoz mentem.

Bekapcsoltam a biztonsági övet, és a könyvtárhoz (!!) hajtottam. Na jó, mentségemre szóljon, a könyvtár mellett volt az élelmiszerbolt is. Bementem a boltba, és bedobáltam minden hülyeséget a kosárba. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Kifelé a boltból úgy döntöttem, hogy most már ideje hazamenni, mert pokolian fáztam. A könyvtár parkolója majdnem üres volt, mivel öt órára járt az idő. Az emberek a Wal-Martben vásároltak, vagy, már otthon voltak és vacsorát főztek. Nem gondoltam éppen semmi különösre, és ez mentette meg az életemet. Még épp idejében éreztem meg, hogy nagyfokú idegesség sugárzik felém egy másik agyból, ezért ösztönösen lebuktam. Közben szúrást éreztem a vállamban, majd égető fájdalmat, nedvességet, és egy hangos dörrenést is hallottam. Döbbenten tapasztaltam, hogy csurom vér a fehér pólom. A következő másodpercben elsötétült körülöttem a világ...