Chapter 5. ~ Szóval a csodák mégiscsak lehetségesek?

Ello!:D sziasztok édeseim:33 Meg is hoztam az új részt. Most nagyon összeszedtem magam, szívem lelkem benne, szóval nagyon örülnék, ha egy kicsivel több komment érezne most... És Stella Pears: nagyon jól esett amiket mondtál:3 és hogy az én blogom a kedvenced! *u* asdfghjkl el se tudod képzelni milyen érzés volt - na jó talán eltudod:D - és nagyon örülök, hogy tetszett.x3 Egyébként magamat is megleptem a végével, mert igazából nem terveztem egy ilyen csavart bele de így jött ki jól:D Tudjátok, hogy imádom húzni az agyatokat:$ Na jó nem pofázok itt többet, nagyon szépen köszönöm a kommenteket, nagyon sokat jelentenek!:) i hope you like it, puszi jó olvasást. xx

/Liam/
Dühösen letrappoltam a lépcsőn, amikor kinyitottam, azt hittem, hogy elájulok.
- Anya?... Te… te meg hogy kerülsz ide?!
- Kisfiam! – kiáltotta, és a nyakamba ugrott.
- Anya! De… de ez most mégis, hogy lehetséges, hogy… élsz?! – tágra nyílt szemekkel öleltem magamhoz szorosan halottnak hitt anyámat. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem szabad sírnom. Én erős vagyok, hitegettem magamnak. – Nagyon hiányoztál. – hallottam a hangomon, hogy fojtogat a sírás.
- Nekem is. Borzasztóan. – ha lehetséges, még erősebben szorított magához, kiszorítva a tüdőmből az oxigént. De nem érdekelt.
- Anya, megfojtasz! – nevettem. Most vettem csak észre, hogy napok óta most nevetek először szívből, és őszintén.
- Jaj, bocsánat. – nevetett a könnyeit törölgetve az arcáról.
- Ne sírj! – mondtam nagyon gyengéden, és megpusziltam az arcát. Szipogott. – És most mesélj. Mi ez az egész? Hogy-hogy felbukkantál? Mármint nagyon örülök neked, nehogy félreértsd! Csak meglepődtem. Azt hittem meghaltál... – susogtam leszegett fejjel.
- Úgy is volt – bólintott.
- De akkor mégis, hogy… hogy lehetséges…?! – hitetlenkedve ráztam a fejemet. Nem értettem semmit. Várjunk csak… de, mégis van valami… a kívánság! A hullócsillag! De hát az nem lehet! Vagy… mégis? Jesszuskám!
- Leküldtek hozzád. Mert szükséged van rám.
- Igen. Nagy szükségem van rád. Szerelmes vagyok – motyogtam.
- Ajjajj. Ez rossz hír. Nagyon, nagyon rossz hír.
- Kösz, ez igazán megnyugtató – motyogtam magam elé.
- Édesem.. – simogatta a combomat, hogy megnyugtasson. – Ő tud róla? - Megráztam a fejem.
- Az életemet is feladnám érte.
- Hm. Akkor nagyon szeretheted. - Sóhajtott. – És…nem tudod most idehívni valahogy? – pillantott rám.
- Nem – ráztam a fejem bánatosan. – Összevesztünk. És örülhetek ha még valaha szóba áll velem. Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. Ideges voltam, és féltem. Féltem tőle, és a szavaitól. És köztudott, hogy olyankor nem vagyok valami kellemes beszélgetőpartner.
- Nem, ezt nem tudtam. Mégis arra kérlek, próbáld megbeszélni vele. Jobb most, mit később. Hidd el. Tapasztalatból mondom. Ess túl rajta!
- Hmh. Rendben – nyúltam a telefonomhoz és hívtam Niall-t.
- Halló? Liam?! Mégis mit akarsz? Nem mondtál még ma eleget?! Még jobban a földbe akarsz tiporni? Mert akkor elárulom, hogy jobban már nem tudsz!
- Szia - suttogtam. – Kérlek gyere át egy kicsit. Nagyon fontos.
- Mi? Mégis mi olyan fontos? Miért mennék át? Persze, ha neked van valami bajod, akkor én rohanjak oda, és segítsek, de ha nekem kell segítség, akkor eltűnsz, mi?!
- Kérlek! - Hallottam, ahogy nagyot sóhajt a vonal túlsó végén.
- Megyek... – ahogy kimondta ezt az egy szót, a szívem elkezdett vágtázni.
- Átjön – suttogtam nagyon halkan.
- Rendben – bólintott anyám.
– Akkor rakjunk rendet - Minek?, akartam mondani. Niall látta már házat, úgy mintha egy szeméttelep lenne. És mégis szeretett ide átjönni. Ez volt a második otthona. Ha átjön – márpedig átjön – akkor nem azt fogja nézni, hogy milyen tiszta a lakás, hanem azt, hogy mit is mondok neki, ami valószínűleg ki fogja akasztani. Nem is kicsit… De végül nem mondtam semmit. Anyával rendet raktunk, és pár perc alatt végeztünk is. Csöngettek. Dobogó szívvel az ajtóhoz lépkedtem, és kitártam. Niall állt ott fapofával.
- Szia – mondtam suttogásnál alig hangosabban. – Gyere be. - Ha valaki kívülről látott volna, azt hinné, hogy bűntudatom van – na jó az is volt egy kicsit – pedig ez nem teljesen igaz. Féltem. Rettenetesen féltem a szavaitól. Hogy most látom utoljára, mert amit most mondani fogok, az csak olaj lesz a tűzre. Borzalmasan éreztem magam. Azt kívántam, bár elnyelne a föld. De sajnos nem volt ilyen szerencsém. Niall meglátta anyát.
- Öhm… elnézést de maga hogy kerül ide? Teljesen letaglózott.
- Visszajöttem. De most nem ez a fontos. Liam szeretne veled beszélni. – mosolygott. – Én megyek, nem akarlak zavarni titeket – mondta, azzal felment. Niall kikerekedett szemekkel nézett maga elé, és láthatóan köpni-nyelni nem tudott.
- Ülj csak le! – mondtam, és a hüvelykujjammal a kanapé felé böktem. Nem szólt egy szót se, csak leült. Én is leültem mellé. Az arcát néztem. Gyönyörű fejét lehajtotta, pár szőke tincs a szemébe lógott, száját beharapta. Kínosan érezte magát. Éreztem. Hát legalább nem csak ő… Fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele…
- Khm... – köszörültem meg a torkomat. – Azt már tudod, hogy azért hívtalak ide, mert egy fontos dologról szeretnék veled beszélni – Sóhajtottam. – Igazából az anyám beszélt rá. Nem akartam elmondani. Még nem… De most már nincs más választásom – megkíséreltem, hogy felnézzek rá. Olyan szívszaggatóan nézett, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Pedig én nem vagyok az a bőgős fajta. Nem, egyáltalán nem. Mindig arra törekedtem – egész életemben -, hogy erős maradjak. Sose sírtam el magam. Csak mióta ismerem Niall-t. Ő megváltoztat. Valami jó dolgot tesz velem. Jobb emberré tesz. – Szóval, azért nem akartam eddig elmondani neked, mert féltem, hogy ezzel teljesen felrúgom a barátságunkat. És… féltem a reakciódtól. Nagyon féltem. Féltem, hogy amint elmondom, te undorodni fogsz tőlem, és örökre meg fogsz utálni. De most, ebben a pillanatban nem félek, mert már tudom, hogy amiket tegnap mondtam neked… szóval, hogy ennél jobban már úgyse tudsz utálni – nyeltem egy nagyot. – Szóval, igen. Amit szeretnék mondani, az pedig az, hogy szeretlek. Szeretlek, amióta csak megláttalak. Az első pillanattól kezdte. Tudod, hogy én világéletemben a lányokat szerettem! Hisz mondtam neked nem egyszer. De mégis akkor, amikor megpillantottalak, abban a percben valami megváltozott bennem. Mert attól a perctől már nem a gravitáció kötött a földhöz, hanem te. Mindent megtennék érted. Bárkivel harcba szállnék, bárkit megölnék. Csak te legyél. Legyél nekem. Mert nélküled én semmi vagyok. Egy fél ember. Nem, nem még annyi sem. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy most nyugodtan megutálhatsz, az nem változtat az érzéseimen. Akkor is te maradsz nekem a legfontosabb, mert nagyon szeretlek.
- Liam... én… - suttogta. – én csak annyit tudok erre mondani, hogy... én is szeretlek.
- Tessék?!