Chapter 3. ~ Minden kezdet nehéz

Sziasztok cicák! :”3 

Nagggyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a frisset, de borzasztó sok idő volt begépelni.___. plusz szörnyű hetem volt._. doga doga hátán... felelés felelés hátán ugh. Na mindegy. Itt vagyok és egy extra hosszú részt hoztam mert megérdemlitek és mert szeretlek titeket:3 

nagyon köszönöm a komikat – bár erre több is jöhetne – sokat jelent:’). 

na nem pofázok itt tovább. i hope u like it. puszi, jó olvasást! 

/Niall/

- Igen. – sütöttem le a szemem. Na most már látja, gondoltam keserűen. 

- Honnan van? – kérdezte fapofával. Ez az oldala még jobban megijesztett, mintha csak kiabált volna velem… és én azt kívántam bárcsak kiabálna. 

- Tőled. – suttogtam. Csak suttogni mertem, mert féltem, ha megszólalok hangosan, elsírom magam. Lassan felnéztem az arcába. És amit láttam, az… sokkolt. Liam szemében könnyek, az arcán a bűntudat és a megdöbbenés keveréke ült. 

- Istenem… - suttogta. – Ez mind az én hibám. – meredt maga elé üveges tekintettel... Megijedtem. Nem hiheti azt, hogy az ő hibája, hogy én hülye módon bevettem egy marék kábítószert! Ez egyedül és csak is az én hibán! 

- Nem, dehogyis! – tiltakoztam vadul rázva a fejemet. – Nem a te hibád, én voltam a hülye! Hallod? – rémülten fogtam két kezembe az arcát. Lassan felnézett a szemembe de még mindig úgy éreztem, mintha nem lenne itt… tudjátok, mintha valahol teljesen máshol járna. – Liam , könyörgöm, hidd el. – susogtam és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerre csak mintha visszatért volna közénk, a szeme könnytől csillogott. 

- Sosem fogom megbocsátani magamnak. – mondta nagyon halkan. 

- Liam – sóhajtottam. – kérlek ne hibáztasd magad. Én voltam a hülye és kész. Felejtsük el! Rendben? – néztem mélyen a szemébe. 

- Jó. – morogta. Még mindig bűntudata van. Óvatosan közelebb hajoltam az arcához és nyomtam egy pici puszit az orrára. Édes mosoly terült szét az arcán. 

- Ne emészd magad. Nem éri meg. – mosolyogtam. Félénken visszamosolygott. – Így mindjárt jobb. Éreztem, ahogy a derekamra simítja a kezét és átfonja a derekamat. én pedig – jobb szó, vagyis inkább jobb tett híján – átöleltem a nyakát. Így álltunk, ölelkezve, percekig, órákig, talán napokig… és nekem olyan jól esett a közelsége, mint még soha. 

- Ne engedj el… - suttogta a nyakamba. Kirázott a hideg. 

- Soha. – pecsételtem meg az ígéretünket és leheltem egy puszit a nyakára. 

- Khhmm. – krákogott. 

- Jaj ne haragudj! Én nem akartam, csak… - dadogtam és belefúrtam a fejemet a nyakába szégyenemben. 

- Semmi baj. – hallottam a hangjában, hogy mosolyog.

– Csak meg vagyok fázva és fáj a torkom. – nevetett.

- Ja, jó. – motyogtam sután. Kicsit furcsán éreztem magam. – És khm jól ment az edzés?

- Mi, Ja, igen, igen nagyon jól ment. Ühüm. – bólogatott, de látszott rajta, hogy gondolatban teljesen máshol jár.

- Min gondolkodsz? – billentettem oldalra a fejemet kíváncsian.

- Ja, semmin, semmin. – vágta rá gyorsan.

- Pocsékul hazudsz, mondták már? – vigyorogtam pimaszul és figyeltem, ahogy lassan elsápad.

- Oké, ha annyira akarod tudni, akkor… rajtam gondolkoztam. – hadarta majd gyorsan lesütötte a szemét.

- Rajtam?! – húztam össze értetlenkedve a szemöldökömet.

- Ja. – préselte ki az ajkán.

- És miért, ha szabad kérdeznem - vigyorogtam önfeledten.

- Az mindegy.

- Neked talán.

- Neked is.

- Nem.

- De igen.

- Nem!

- De igen!

- Nem! Na jó hagyjuk abba! Ennek így semmi értelme. Majd elmondod, ha akarod. Most úgy se tudom kihúzni belőled. Francba… - tettem hozzá olyan halkan, hogy ő ne hallhassa meg.

- Pontosan. – vigyorgott, mint a vadalma.

- De azért ne hidd, hogy győztél! - fenyegettem meg. – Egyszer úgy is kihúzom belőled! – kacsintottam rá.

- Majd. – kacsintott vissza. Elnevettük magunkat.

- Azért szeretlek ám. Ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva, félre billentett fejjel.

- Persze. – mosolygott édesen. – Én is téged. – nyomott egy puszit az arcomra. Lassan felvezettem a nyakán a kezemet, egészen a hajáig és ott beletúrtam a selymes, kissé felálló hajába. Felsóhajtott. Elmosolyodtam. Mélyen beletúrtam a hajába és a fejemet a nyakába temettem. Közben meleg tenyerével a hátamat simogatta.

- Imádom a hajadat. – motyogtam a nyaka puha bőrébe. Észrevettem, hogy libabőrös lesz a nyaka a meleg lélegzetemtől. 

/Liam/

Sóhajtottam egy nagyot. Elég az érzelgősségből… parancsoltam magamra. Még a végén feltűnik neki, hogy többet érzek iránta, mint kellene. Elengedtem.

- Mi a baj?

- Semmi, csak éhes vagyok. Megrendelted már a pizzát?

- Persze. – ránézett az órájára.

– Bármelyik percben itt lehet. – épp hogy kimondta, már csengettek is.

- Lottóznod kéne. – hümmögtem. Amíg Niall kiment a pizzáért, volt időm elgondolkodni a viselkedésemen. Jesszus, ez most úgy hangzott, minta egy öt éves kisfiú mondaná, aki rossz fát tett a tűzre… Mégis mi a halál faszát művelek én?! Hosszan ölelgetem és puszilgatom?! Jézus, mik vagyunk mi, tizenéves kis picsák?! Na jó, ideje visszafognom magam, amíg még nem sejt semmit.

- Meghoztam a pizzát! – kiabált Nialler.

- Életmentő vagy! – nevettem és elvettem tőle a pizzát, ledobtam a pultra és nekiestem. Szerettétek volna azt olvasni, hogy nekiestem… Niall-nek, igaz? Hát még én… Nem csak a ti fantáziátokat mozgatta meg… De hát, sajnos ez nem így történt. Majd talán egyszer. Na de vissza a pizzára.

- Ez valami isteni! – Niall teli szájjal köpködte a pizzát a terítőre. Azért is elismerésem járt, hogy egyáltalán teli szájjal ennyit ki tudott nyögni, nem hogy azért, hogy még értettem is! Én meg annyira elkezdtem nevetni, hogy gyorsan a mosogatóhoz kellett rohannom és kiköpni a maradék pizzát, nehogy megfulladjak. Az a köcsög meg szimplán kiröhögött! Úgy döntöttem, hogy ezért még kap később, csak együk meg a kaját! Aztán úgy elverem! Persze csak kedvességből.

- Fulladtál volna meg! – vetettem oda foghegyről. Nem igazán vette komolyan.

- Nincs neked olyan szerencséd! – röhögött.

- Nincs hát! – nevettem és összekócoltam a haját, ami már amúgy is eléggé össze vissza állt.

- Hé! – kapott a hajához.

- Már úgy is egy szénaboglya. Nem mindegy? – vigyorogtam. Kiöltötte a nyelvét. – Duzzogi. – nevettem.

- Nem igaz. – húzta fel az orrát.

- De, de az vagy! – vigyorogtam. – A kis duzzogim. – mosolyogtam. Még mindig sötéten nézett rám… Most tényleg besértődött rám ezért? - Most komolyan besértődtél Nialler? – ingattam a fejem hitetlenül.

- Dehogyis te hülye! – röhögte el magát. – Eddig bírtam.

- Köcsög. – húztam fel az orromat. – Ezért most… elkaplak! Fuss, ha kedves az életed! – kiáltottam és üldözőbe vettem szegény szerencsétlent. Visítva rohant… várjunk csak! Visítva?! Hát ez nem túl férfias…  előlem egyenesen a fürdőbe. Megcsóváltam a fejem. Hát sosem tanul? – Nialler! Gyere elő, van nálam gumicukor! – csalogattam.

- Hol?! Hol?! – jött elő a szekrény takarásából.

- Nem hiszem el, hogy ennek mindig bedőlsz! – nevettem.

- Gonosz. – karba fonta a kezét és láthatóan nekiállt duzzogni.

- Jaj Nialler. Ne duzzogj már ennyit! – sétáltam elé és szétszedtem a karját. Nem szólt semmit csak lebiggyesztette az alsó ajkát. Nekem pedig átfutott az agyamon, hogy most mennyire átölelném és megcsókolnám, hogy ne legyen szomorú. Ahh, ezek aztán a szép gondolatok…! Bárcsak megvalósíthatnám őket. Bár mondjuk… átölelni átölelhetem, nem? De. Jól van Liam, nagy levegő és tedd meg! Most! Halványan elmosolyodtam és átkaroltam a nyakát. Azonnal visszaölelt. Jó szorosan. Te jó ég! - Ne szomorkodj már! – suttogtam. – Olyan rossz így látni. Én csak vicceltem azzal a nem létező gumicukorral. De ne haragudj, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban. – húztam a számat. Sóhajtott.

- Semmi baj, én reagáltam túl. Mostanában egy kicsit túl érzékeny vagyok, tudod.

- Nem gond. Megértem. – simogattam a hátát. – de miért? Történt valami vagy…?

- Csak hiányzik mellőlem egy barátnő, akit átölelhetek, amikor éppen támaszra van szükségem, vagy megcsókolhatok, ha épp úgy tartja kedvem. – suttogta.

- Én itt vagyok neked. – mondtam halkan és beharaptam a számat.

- Igen. Tudom. De ez nem ugyanaz… - mondta szomorúan.

- Megértem. – motyogtam és bevillant az agyamba, hogy én kevés vagyok neki. Nem vagyok elég… számítottam rá, de ez így most mellbe vágott. - Most… egyedül hagylak. – mondtam lassan, elengedtem és kisétáltam a házból, ott hagyva a szívemet... vissza se nézve futottam haza. Nem tudtam volna most a szemébe nézni. Nem. Így semmiképp. Most egy kis időre van szükségem és azt hiszem neki is. Kikapcsoltam a telefonomat, hogy nehogy kísértésbe essek, és esetleg felhívjam. Tudtam, hogy ezzel nem oldok meg semmit, de abban a percben nem érdekelt. A legkevésbé sem érdekelt! Felkaptam az edzőcuccomat és már rohantam is az edzőterembe. Egészen késő estig ütöttem a boksz zsákot. Pont szünetet tartottam, amikor az egyik edző odajött hozzám.

- Hello Liam. – köszönt vidáman. Biccentettem.

– Hogyhogy itt vagy még ilyen későn? - Jelentőségteljesen néztem rá. – Oo már értem. – bólogatott mindent tudóan.

– Feszültség-levezetés. Ittam egy korty vizet, visszavettem a kesztyűt és visszatértem a feladatomhoz.

- Hát akkor én most… hagylak. Csak így tovább! – köszönt el gyorsan. Nem lehetek valami érdekes társaság mostanában, gondoltam keserűen. Még fél óráig bent voltam aztán úgy döntöttem, hogy ideje lelépni. Amint kiléptem a hideg, fekete éjszakába, már vette, is elő a cigimet és meggyújtottam. Arra gondoltam lehet, hogy jót tenne nekem egy bulizás. Tudjátok olyan vad bulizás, ami után segg részegen hazatántorogsz és másnap lehetőleg nem emlékszel semmire. Igen, lehet, hogy most pont erre van szükségem. Utamat egy közeli szórakozóhely felé vettem. Hé! Ne nézzetek rám ilyen szigorúan! Én csak felejteni akarok! Ennyi az egész. Most arra gondoltok, hogy miért nem hívom fel anyukámat, ahelyett, hogy leiszom magam? Igen? Hát elárulom azért, mert óvodás koromban meghalt… Apám? Nos, hát ő otthagyott minket a szarban. Szó szerint. Egy lepukkant albérletben laktunk és alig bírtuk fizetni a lakbért és a számlákat. Egyik nap apám hazajött és kijelentette: „Elköltözök.” Anyám pedig azt mondta, hogy jó, de akkor vigyen minket is magával. Apám pedig hidegen azt mondta: „Nem. Ti itt maradtok. Titeket nem akarlak magammal vinni…” Anyám csak bámult rá, végül azt mondta: „Nőd van, igaz?” Kérdés volt, de inkább hangzott kijelentésnek. Apám csak nézett ránk, végül szó nélkül hátat fordított és elment. Örökre. Egy szó nélkül. Szóval, kit is kéne felhívnom?! Mégis ki az, akit érdekel egy picit is a sorsom ezen az istenverte világon?! Maradt hát a bulizás.

*másnap*

Hangos dörömbölés keltett fel. Ki a fene lehet ilyenkor?! Fel akartam kelni, komolyan fel akartam, de az ágy egyszerűen magába süllyesztett. Felnyögtem. Úgy döntöttem inkább visszaalszom, ha már az ágy is így akarja. Visszadőltem a párnákra és újra álomba merültem. Később délbe keltem fel, arra, hogy hasogat a fejem. Káromkodások közepette a konyhaszekrényhez botorkáltam és kivettem egy fájdalomcsillapítót. Úgy gondoltam, hogy most már bekapcsolom a telefonomat és megnézem kerestek-e. Nem látta már túl sok esélyt. Hát… tévedtem. Amikor beírtam a jelszót, megpillantottam egy vészes számot. 

Nem fogadott hívások: 160 ettől: Nialler. 

Az első gondolatom ez volt: Mi. A. Picsa?! Aztán megnéztem az sms-eket. 

Hiba volt…: 50 ettől: Nialler. Oké, inkább nem nézem meg. És ez csak EGY este alatt. Hű. Oké, ennyire azért nem vagyok híres. Sem nélkülözhetetlen. Szerintem. De úgy tűnik Niall-nek erről más volt a véleménye. Úgy döntöttem, ha már tegnap olyan sokat edzettem, kijár nekem egy pihenőnap. Felöltöztem – jó melegen mert már közeledett a tél – és elindultam a park felé de előtte még beugrottam a Starbucks-ba egy cappuchino-ért. Majd a forró itallal a kezemben leültem egy padra és figyeltem az embereket. Oké, ez most eléggé úgy hangzott, mintha egy kém lennék. Pedig biztosíthatlak róla titeket, hogy nem így van. Néztem a kisgyerekeket, ahogy az anyjukkal játszanak a homokozóban; boldog mosollyal néznek fel rájuk, akiket annyira csodálnak… elmerengtem. Vajon ha élne még az anyám, tartaná velem a kapcsolatot? Vajon eljönne velem vásárolni hosszú órákon át, hogy aztán lepihenhessünk egy kávézóban, ledobva a szatyrokat és forró italt szürcsölgetve megbeszélnénk az élet nagy dolgait?... Hogy elkísérne-e az edzéseimre és felszabadultan nevetne, amikor elesek ügyetlenségemben? És vajon elmondanám-e neki, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba? Az egyetlen barátomba? Vajon mit szólna? Mennyivel könnyebb lenne megbeszélni vele ezt az egész szerelem dolgot. Erős fájdalomként hasított belém a tudat: hiányzik. Borzasztóan hiányzik… De nem tehetek semmit. Semmi sem kelti életre a holtakat. Még egy kívánság sem… bár azért egy próbát megér. Úgy hallottam, hogy ma szép tiszta éjszakánk lesz. Egy próbát megér… egy próbát megér, győzködtem magam. Kidobtam az üres poharat és hazafelé indultam. Mégis hogy képzeltem ezt az egész „egy próbát megér” dolgot? Majd pont az én anyukám fog életre kelni, mi? Fújtam egyet. Nevetséges… de azért a szívem mélyén mégsem adtam fel…