Sziasztok cicák! :”3
Nagggyon sajnálom,
hogy ilyen későn hoztam a frisset, de borzasztó sok idő volt begépelni.___. plusz
szörnyű hetem volt._. doga doga hátán... felelés felelés hátán ugh. Na mindegy.
Itt vagyok és egy extra hosszú részt hoztam mert megérdemlitek és mert
szeretlek titeket:3
nagyon köszönöm a komikat – bár erre több is jöhetne –
sokat jelent:’).
na nem pofázok itt tovább. i hope u like it. puszi, jó
olvasást!
/Niall/
- Igen. – sütöttem le a szemem. Na most már
látja, gondoltam keserűen.
- Honnan van? – kérdezte fapofával. Ez az oldala
még jobban megijesztett, mintha csak kiabált volna velem… és én azt kívántam
bárcsak kiabálna.
- Tőled. – suttogtam. Csak suttogni mertem, mert
féltem, ha megszólalok hangosan, elsírom magam. Lassan felnéztem az arcába. És
amit láttam, az… sokkolt. Liam szemében könnyek, az arcán a bűntudat és a
megdöbbenés keveréke ült.
- Istenem… - suttogta. – Ez mind az én hibám. –
meredt maga elé üveges tekintettel... Megijedtem. Nem hiheti azt, hogy az ő
hibája, hogy én hülye módon bevettem egy marék kábítószert! Ez egyedül és csak
is az én hibán!
- Nem, dehogyis! – tiltakoztam vadul rázva a
fejemet. – Nem a te hibád, én voltam a hülye! Hallod? – rémülten fogtam két
kezembe az arcát. Lassan felnézett a szemembe de még mindig úgy éreztem, mintha
nem lenne itt… tudjátok, mintha valahol teljesen máshol járna. – Liam , könyörgöm,
hidd el. – susogtam és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerre csak
mintha visszatért volna közénk, a szeme könnytől csillogott.
- Sosem fogom megbocsátani magamnak. – mondta
nagyon halkan.
- Liam – sóhajtottam. – kérlek ne hibáztasd
magad. Én voltam a hülye és kész. Felejtsük el! Rendben? – néztem mélyen a
szemébe.
- Jó. – morogta. Még mindig bűntudata van.
Óvatosan közelebb hajoltam az arcához és nyomtam egy pici puszit az orrára.
Édes mosoly terült szét az arcán.
- Ne emészd magad. Nem éri meg. – mosolyogtam.
Félénken visszamosolygott. – Így mindjárt jobb. Éreztem, ahogy a derekamra
simítja a kezét és átfonja a derekamat. én pedig – jobb szó, vagyis inkább jobb
tett híján – átöleltem a nyakát. Így álltunk, ölelkezve, percekig, órákig,
talán napokig… és nekem olyan jól esett a közelsége, mint még soha.
- Ne engedj el… - suttogta a nyakamba. Kirázott a
hideg.
- Soha. – pecsételtem meg az ígéretünket és
leheltem egy puszit a nyakára.
- Khhmm. – krákogott.
- Jaj ne haragudj! Én nem akartam, csak… -
dadogtam és belefúrtam a fejemet a nyakába szégyenemben.
- Semmi baj. – hallottam a hangjában, hogy
mosolyog.
– Csak meg vagyok fázva és fáj a torkom. –
nevetett.
- Ja, jó. – motyogtam sután. Kicsit furcsán
éreztem magam. – És khm jól ment az edzés?
- Mi, Ja, igen, igen nagyon jól ment. Ühüm. –
bólogatott, de látszott rajta, hogy gondolatban teljesen máshol jár.
- Min gondolkodsz? – billentettem oldalra a
fejemet kíváncsian.
- Ja, semmin, semmin. – vágta rá gyorsan.
- Pocsékul hazudsz, mondták már? – vigyorogtam
pimaszul és figyeltem, ahogy lassan elsápad.
- Oké, ha annyira akarod tudni, akkor… rajtam
gondolkoztam. – hadarta majd gyorsan lesütötte a szemét.
- Rajtam?! – húztam össze értetlenkedve a szemöldökömet.
- Ja. – préselte ki az ajkán.
- És miért, ha szabad kérdeznem - vigyorogtam
önfeledten.
- Az mindegy.
- Neked talán.
- Neked is.
- Nem.
- De igen.
- Nem!
- De igen!
- Nem! Na jó hagyjuk abba! Ennek így semmi
értelme. Majd elmondod, ha akarod. Most úgy se tudom kihúzni belőled. Francba…
- tettem hozzá olyan halkan, hogy ő ne hallhassa meg.
- Pontosan. – vigyorgott, mint a vadalma.
- De azért ne hidd, hogy győztél! - fenyegettem
meg. – Egyszer úgy is kihúzom belőled! – kacsintottam rá.
- Majd. – kacsintott vissza. Elnevettük magunkat.
- Azért szeretlek ám. Ugye tudod? – kérdeztem
mosolyogva, félre billentett fejjel.
- Persze. – mosolygott édesen. – Én is téged. –
nyomott egy puszit az arcomra. Lassan felvezettem a nyakán a kezemet, egészen a
hajáig és ott beletúrtam a selymes, kissé felálló hajába. Felsóhajtott.
Elmosolyodtam. Mélyen beletúrtam a hajába és a fejemet a nyakába temettem.
Közben meleg tenyerével a hátamat simogatta.
- Imádom a hajadat. – motyogtam a nyaka puha
bőrébe. Észrevettem, hogy libabőrös lesz a nyaka a meleg lélegzetemtől.
/Liam/
Sóhajtottam egy nagyot. Elég az érzelgősségből…
parancsoltam magamra. Még a végén feltűnik neki, hogy többet érzek iránta, mint
kellene. Elengedtem.
- Mi a baj?
- Semmi, csak éhes vagyok. Megrendelted már a
pizzát?
- Persze. – ránézett az órájára.
– Bármelyik percben itt lehet. – épp hogy
kimondta, már csengettek is.
- Lottóznod kéne. – hümmögtem. Amíg Niall kiment
a pizzáért, volt időm elgondolkodni a viselkedésemen. Jesszus, ez most úgy hangzott,
minta egy öt éves kisfiú mondaná, aki rossz fát tett a tűzre… Mégis mi a halál
faszát művelek én?! Hosszan ölelgetem és puszilgatom?! Jézus, mik vagyunk mi,
tizenéves kis picsák?! Na jó, ideje visszafognom magam, amíg még nem sejt
semmit.
- Meghoztam a pizzát! – kiabált Nialler.
- Életmentő vagy! – nevettem és elvettem tőle a
pizzát, ledobtam a pultra és nekiestem. Szerettétek volna azt olvasni, hogy
nekiestem… Niall-nek, igaz? Hát még én… Nem csak a ti fantáziátokat mozgatta
meg… De hát, sajnos ez nem így történt. Majd talán egyszer. Na de vissza a
pizzára.
- Ez valami isteni! – Niall teli szájjal köpködte
a pizzát a terítőre. Azért is elismerésem járt, hogy egyáltalán teli szájjal
ennyit ki tudott nyögni, nem hogy azért, hogy még értettem is! Én meg annyira
elkezdtem nevetni, hogy gyorsan a mosogatóhoz kellett rohannom és kiköpni a
maradék pizzát, nehogy megfulladjak. Az a köcsög meg szimplán kiröhögött! Úgy
döntöttem, hogy ezért még kap később, csak együk meg a kaját! Aztán úgy
elverem! Persze csak kedvességből.
- Fulladtál volna meg! – vetettem oda foghegyről.
Nem igazán vette komolyan.
- Nincs neked olyan szerencséd! – röhögött.
- Nincs hát! – nevettem és összekócoltam a haját,
ami már amúgy is eléggé össze vissza állt.
- Hé! – kapott a hajához.
- Már úgy is egy szénaboglya. Nem mindegy? –
vigyorogtam. Kiöltötte a nyelvét. – Duzzogi. – nevettem.
- Nem igaz. – húzta fel az orrát.
- De, de az vagy! – vigyorogtam. – A kis
duzzogim. – mosolyogtam. Még mindig sötéten nézett rám… Most tényleg
besértődött rám ezért? - Most komolyan besértődtél Nialler? – ingattam a fejem
hitetlenül.
- Dehogyis te hülye! – röhögte el magát. – Eddig
bírtam.
- Köcsög. – húztam fel az orromat. – Ezért most… elkaplak!
Fuss, ha kedves az életed! – kiáltottam és üldözőbe vettem szegény szerencsétlent.
Visítva rohant… várjunk csak! Visítva?! Hát ez nem túl férfias… előlem egyenesen a fürdőbe. Megcsóváltam a
fejem. Hát sosem tanul? – Nialler! Gyere elő, van nálam gumicukor! –
csalogattam.
- Hol?! Hol?! – jött elő a szekrény takarásából.
- Nem hiszem el, hogy ennek mindig bedőlsz! –
nevettem.
- Gonosz. – karba fonta a kezét és láthatóan
nekiállt duzzogni.
- Jaj Nialler. Ne duzzogj már ennyit! – sétáltam
elé és szétszedtem a karját. Nem szólt semmit csak lebiggyesztette az alsó
ajkát. Nekem pedig átfutott az agyamon, hogy most mennyire átölelném és
megcsókolnám, hogy ne legyen szomorú. Ahh, ezek aztán a szép gondolatok…!
Bárcsak megvalósíthatnám őket. Bár mondjuk… átölelni átölelhetem, nem? De. Jól
van Liam, nagy levegő és tedd meg! Most! Halványan elmosolyodtam és átkaroltam
a nyakát. Azonnal visszaölelt. Jó szorosan. Te jó ég! - Ne szomorkodj már! –
suttogtam. – Olyan rossz így látni. Én csak vicceltem azzal a nem létező
gumicukorral. De ne haragudj, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban. –
húztam a számat. Sóhajtott.
- Semmi baj, én reagáltam túl. Mostanában egy
kicsit túl érzékeny vagyok, tudod.
- Nem gond. Megértem. – simogattam a hátát. – de
miért? Történt valami vagy…?
- Csak hiányzik mellőlem egy barátnő, akit
átölelhetek, amikor éppen támaszra van szükségem, vagy megcsókolhatok, ha épp
úgy tartja kedvem. – suttogta.
- Én itt vagyok neked. – mondtam halkan és
beharaptam a számat.
- Igen. Tudom. De ez nem ugyanaz… - mondta
szomorúan.
- Megértem. – motyogtam és bevillant az agyamba, hogy
én kevés vagyok neki. Nem vagyok elég… számítottam rá, de ez így most
mellbe vágott. - Most… egyedül hagylak. – mondtam lassan, elengedtem és
kisétáltam a házból, ott hagyva a szívemet... vissza se nézve futottam haza.
Nem tudtam volna most a szemébe nézni. Nem. Így semmiképp. Most egy kis időre
van szükségem és azt hiszem neki is. Kikapcsoltam a telefonomat, hogy nehogy
kísértésbe essek, és esetleg felhívjam. Tudtam, hogy ezzel nem oldok meg
semmit, de abban a percben nem érdekelt. A legkevésbé sem érdekelt! Felkaptam
az edzőcuccomat és már rohantam is az edzőterembe. Egészen késő estig ütöttem a
boksz zsákot. Pont szünetet tartottam, amikor az egyik edző odajött hozzám.
- Hello Liam. – köszönt vidáman. Biccentettem.
– Hogyhogy itt vagy még ilyen későn? - Jelentőségteljesen
néztem rá. – Oo már értem. – bólogatott mindent tudóan.
– Feszültség-levezetés. Ittam egy korty vizet,
visszavettem a kesztyűt és visszatértem a feladatomhoz.
- Hát akkor én most… hagylak. Csak így tovább! –
köszönt el gyorsan. Nem lehetek valami érdekes társaság mostanában, gondoltam
keserűen. Még fél óráig bent voltam aztán úgy döntöttem, hogy ideje lelépni.
Amint kiléptem a hideg, fekete éjszakába, már vette, is elő a cigimet és
meggyújtottam. Arra gondoltam lehet, hogy jót tenne nekem egy bulizás. Tudjátok
olyan vad bulizás, ami után segg részegen hazatántorogsz és másnap lehetőleg
nem emlékszel semmire. Igen, lehet, hogy most pont erre van szükségem. Utamat
egy közeli szórakozóhely felé vettem. Hé! Ne nézzetek rám ilyen szigorúan! Én csak
felejteni akarok! Ennyi az egész. Most arra gondoltok, hogy miért nem hívom fel
anyukámat, ahelyett, hogy leiszom magam? Igen? Hát elárulom azért, mert óvodás
koromban meghalt… Apám? Nos, hát ő otthagyott minket a szarban. Szó szerint.
Egy lepukkant albérletben laktunk és alig bírtuk fizetni a lakbért és a
számlákat. Egyik nap apám hazajött és kijelentette: „Elköltözök.” Anyám pedig
azt mondta, hogy jó, de akkor vigyen minket is magával. Apám pedig hidegen azt
mondta: „Nem. Ti itt maradtok. Titeket nem akarlak magammal vinni…” Anyám csak
bámult rá, végül azt mondta: „Nőd van, igaz?” Kérdés volt, de inkább hangzott
kijelentésnek. Apám csak nézett ránk, végül szó nélkül hátat fordított és
elment. Örökre. Egy szó nélkül. Szóval, kit is kéne felhívnom?! Mégis ki az,
akit érdekel egy picit is a sorsom ezen az istenverte világon?! Maradt hát a
bulizás.
*másnap*
Hangos dörömbölés keltett fel. Ki a fene lehet
ilyenkor?! Fel akartam kelni, komolyan fel akartam, de az ágy egyszerűen magába
süllyesztett. Felnyögtem. Úgy döntöttem inkább visszaalszom, ha már az ágy is
így akarja. Visszadőltem a párnákra és újra álomba merültem. Később délbe
keltem fel, arra, hogy hasogat a fejem. Káromkodások közepette a
konyhaszekrényhez botorkáltam és kivettem egy fájdalomcsillapítót. Úgy
gondoltam, hogy most már bekapcsolom a telefonomat és megnézem kerestek-e. Nem
látta már túl sok esélyt. Hát… tévedtem. Amikor beírtam a jelszót,
megpillantottam egy vészes számot.
Nem fogadott hívások: 160 ettől: Nialler.
Az
első gondolatom ez volt: Mi. A. Picsa?! Aztán megnéztem az sms-eket.
Hiba
volt…: 50 ettől: Nialler. Oké, inkább nem nézem meg. És ez csak EGY este alatt.
Hű. Oké, ennyire azért nem vagyok híres. Sem nélkülözhetetlen. Szerintem. De
úgy tűnik Niall-nek erről más volt a véleménye. Úgy döntöttem, ha már tegnap
olyan sokat edzettem, kijár nekem egy pihenőnap. Felöltöztem – jó melegen mert
már közeledett a tél – és elindultam a park felé de előtte még beugrottam a
Starbucks-ba egy cappuchino-ért. Majd a forró itallal a kezemben leültem egy padra
és figyeltem az embereket. Oké, ez most eléggé úgy hangzott, mintha egy kém
lennék. Pedig biztosíthatlak róla titeket, hogy nem így van. Néztem a
kisgyerekeket, ahogy az anyjukkal játszanak a homokozóban; boldog mosollyal
néznek fel rájuk, akiket annyira csodálnak… elmerengtem. Vajon ha élne még az
anyám, tartaná velem a kapcsolatot? Vajon eljönne velem vásárolni hosszú órákon
át, hogy aztán lepihenhessünk egy kávézóban, ledobva a szatyrokat és forró
italt szürcsölgetve megbeszélnénk az élet nagy dolgait?... Hogy elkísérne-e az
edzéseimre és felszabadultan nevetne, amikor elesek ügyetlenségemben? És vajon
elmondanám-e neki, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba? Az egyetlen
barátomba? Vajon mit szólna? Mennyivel könnyebb lenne megbeszélni vele ezt az
egész szerelem dolgot. Erős fájdalomként hasított belém a tudat: hiányzik. Borzasztóan hiányzik… De nem tehetek
semmit. Semmi sem kelti életre a holtakat. Még egy kívánság sem… bár azért egy
próbát megér. Úgy hallottam, hogy ma szép tiszta éjszakánk lesz. Egy próbát
megér… egy próbát megér, győzködtem magam. Kidobtam az üres poharat és hazafelé
indultam. Mégis hogy képzeltem ezt az egész „egy próbát megér” dolgot? Majd
pont az én anyukám fog életre kelni, mi? Fújtam egyet. Nevetséges… de azért a
szívem mélyén mégsem adtam fel…
buumm rohadtjó *-* mikor lesz kövi?:3 :D
VálaszTörlésVárom a kövi részt :)nagyon jó lett
VálaszTörlésAhhw:$ Kibaszott jó lett*--------------------* Siess a kövivel:33
VálaszTörlésEz baromi jó lett és hosszú,amiért nagyon örülök<33
VálaszTörléswaaaaaaaaaaah.. annyira imádom ezt a sztorit és waaaaaaaaaah... *------------------* mindegy. én most elvonulok megdögleni.
VálaszTörlésnagyon jó
VálaszTörlés